Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

7. TEREM - Korai népvándorláskor: hunok és germánok (Kr. u. 420-568) (B. Tóth Ágnes)

97. Aranyozott díszsisak rekonstrukciója, Magyarország, 6. század első fele (szarvas, holló, farkas) ékszereiken ábrázolták, emellett pl. a szentendrei temetőben a férfiakat a többiektől elkülönített csoportokba temették, hiszen ezek a harcosok dicsőséges haláluk után Odin égi seregébe kerültek. A viharisten Donar (Thor) buzogánya apró csontgúlák formájában náluk is bajelhárító amulettként volt használatban. A langobard sírok gyakori mellékletei a szintén pogány halotti étel-ital áldozatot tartalmazó cserépedények. Fazekasaik Pannon iában sajátították el a korongolást; kerámiaművészetük számos vonásában a gepidákéhoz hasonló. A langobardok Pannónia déli részét Justinianus bizánci császárral 535 körül kötött szövetség eredményeképpen szállhattak meg. Mivel a gepida királyi székhely is ez idő tájt került a Dráva-Száva-közének keleti részére (Sirmiumba), a két egy irányban terjeszkedő nép hamarosan ellenfélként nézett szembe egymással. Több összecsapás után a langobardok a keletről érkezett avarokkal szövetségre lépve semmisítették meg a gepidák királyságát 567-ben. A rákövetkező évben az egész langobard nép (a legyőzött gepida elit egy részének csatlakozásával) Itáliába költözött, ahol hoszszú életű királyságot hozott létre. A gepidák maradékának a Kárpát-medencében soha többé nem volt lehetősége önálló politikai fellépésre, mert a langobardok távozása után ismét keleti származású nép, az avarok uralma következett ebben a térségben.