Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

6. TEREM - Római kori barbárok (Kr. születése körül-5. század első harmada) (Istvánovits Eszter-Kulcsár Valéria)

gével épült ki, s a szarmaták szállásterületét volt hivatva védeni a betörő germánokkal szemben. Szerepét azonban csak ideig-óráig volt képes ellátni. A régészetnek igen korlátozottak a lehetőségei, hiszen a mesterségeket, a történelmi eseményeket, a vallási elképzeléseket, a mitológiát s az élet megannyi vonatkozását a sírleletek és a települések gyér nyomaiból kell rekonstruálnia. A harci cselekményeket a többnyire sírokban előkerülő fegyverek alapján tudjuk elképzelni (s a fegyveres sírok a késő római korban megszaporodnak). A korabeli fegyvertár összetételét illusztrálja a kiállításon látható trophaeum: így nevezték a rómaiak a pénzeken, nagy hadjáratokat megörökítő oszlopokon (ilyen pl. a híres Traianus-oszlop, amely ma is áll Rómában), diadalíveken látható, az ellenségtől zsákmányolt arzenált, amely általában tartalmazta a kor jellemző fegyvereit: védőpáncélzat, kard, lándzsa, pajzs. A római történeti beszámolók a késői kor zűrzavaros eseményeivel párhuzamosan egyre kevésbé áttekinthető képet nyújtanak a Barbaricumról: adataik ellentmondásosakká válnak vagy egyszerűen hallgatnak. Annyi mindenesetre bizonyos az írott források alapján, hogy a hun invázió előtti évtizedekben a mai Kelet-Magyarország etnikai képe sokban módosult. 401-ben a vandálokká] 113 szövetkezett alánok egy része elvándorolt, s Európán keresztültörve az Ibériai-félszigeten kötött ki, majd onnan is továbbállva Észak-Afrikában, Karthágóban alapított királyságot. A szarmaták és a germánok számos csoportját a rómaiak letelepítették Pannoniában és a birodalom egyéb provinciáiban. A régészeti ásatások alapján a hunok „mindent elsöprő betörése" korántsem jelentette az itt élők többsége számára a véget és a pusztulást. A települések feltárása során csak kivételesen lehet megfigyelni erőszakos pusztítás nyomait. A hunok nem túl népes seregének nem állt érdekében kiirtani az alávetetteket. Több leírás igazolja, hogy a hódítással együtt járt a hódító nép nevének elterjedése. Kr. u. 176-ban pl. a hunok fejedelme a kínai császárnak számolt be arról, hogy „Az ég áldása, tisztjeim és embereim harciassága, kitűnő lovaim ereje következtében [vezérem] kiirtotta a .. .népet, ott mindenkit lefejezett, leölt és meghódított... Ezáltal mindezeket hunokká tettük...", így lettek hunokká az 5. században az Alföld szannatái és germánjai is, részben folytatva korábban megszokott életüket, részben alkalmazkodva új nevükhöz. Ez azonban már egy új fejezet nyitánya a történelemben s kiállításunkon is.