Garam Éva szerk.: A Magyar Nemzeti Múzeum régészeti kiállításának vezetője - Kelet és Nyugat határán - A magyar föld népeinek története (Budapest, 2005)

6. TEREM - Római kori barbárok (Kr. születése körül-5. század első harmada) (Istvánovits Eszter-Kulcsár Valéria)

106 leneséről számol be legkitűnőbb művében, az „Annales"-ben Tacitus, az 1-2. század fordulóján alkotó római történetíró. Hérodotosztól, „a történetírás atyjától" tudjuk, hogy a gazdag királyi temetkezéseikről és katonai erejükről ismert szkíták és a szarmaták rokon népek voltak, s közeli nyelvet beszéltek. Az iráni nyelvcsaládhoz tartozó, az eurázsiai sztyeppövezet hatalmas területeit birtokló nomád szarmata törzsszövetségből kiszakadt jazigok, akik valószínűleg a keleti szállásterület legnyugatibb részéről (Fekete-tenger északi partvidéke) származtak, vidékünkön zsoldosként jelentek meg először. Vannius kvád (más néven szvéb, a germánok nyugati ágához tartozó törzs) király számára szolgáltatták a lovasságot valahol a Vág és a Morava folyók völgyében. Nem tudjuk pontosan, hogy Vannius lovasai vagy az őket keletről követő jazig csoportok foglalták-e el a Duna-Tisza közét. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a legkorábbi szarmata leletek a Kr. u. 1. századra keltezett ún. aranyhorizont (elsősorban aranytárgyakkal fémjelzett, viszonylag rövid időszakra keltezhető leletek együttese) főként a Duna-Tisza közének északi részén összpontosulnak. A szóban forgó aranytárgyak pl. patkó alakú, kék kőbetétes fülbevalók és lumdák (félhold alakú csüngők), karperecek, valaha ruhát díszítő, felvarrható, mértani alakzatra vagy állat alakúra kivágott lemezkék jelentős része a Fekete-tenger északi partvidékének görög városaiban (Pantikapaion, Olbia, Kherszonészosz), antik ötvöshagyományok szerint készült. A kiállított aranyak (81. kép) között kiemelkedik a Dunaharasztiban, egy kirabolt sírban előkerült, talán övet díszítő lemez, amely a jellegzetes (a Kárpát-medencében kevéssé elterjedt) szarmata állatstílus jegyein túl egy rendkívül fontos és ritka részletet is tartalmaz: egy szarmata király tamgáyát. A tamgák tartalma és rendeltetése (nemzetségjel?, tulajdonjegy?) sokat vitatott és máig eldöntetlen kérdés. Az azonban egyértelmű, hogy a dunaharaszti aranypánton ábrázolt jel azonos azzal, amely a Kr. u. 60-as-70-es években uralkodott Pharzoiosz szarmata (alán?) király Olbia görög városban vert pénzein jelenik meg. Az ugyancsak Dunaharasztiban talált, lófejet mintázó aranylemez szintén a szarmata állatstílus hazánkban ritka képviselője. Ez az állatstílus a szarmatákkal rokon szkíták kultúrájában kialakult ábrázolási módot idézi több jegyében. A betelepedő szarmatákra jellemző és a régészet által értékelhető tárgyak formája, technikája, stílusa az Alföldön igen hamar, egy-két nemzedéken belül megváltozott. Köszönhető ez egyrészt a gyorsan bekövetkező életmódváltozásnak - hiszen az eddig legalábbis részben nomád életvitelű törzsek letelepedtek, és az állattartás mellett földművelésből éltek-, az új, római, germán, dák szomszédságnak, s nem feledkezhetünk meg a feltehetőleg általuk itt talált kelta őslakosságról sem. Az eddig csak primitív, fazekaskorong nélkül készített kerámiát előállító (nagyrészt a görög városok fazekastennékeit használó) szarmaták egy sor technológiai fogást, edényformát vettek át pannóniai szomszédaiktól, valamint a továbbélő keltáktól és a dákoktól, s hamarosan fejlett, korongolt fazekastermékeikkel tűntek ki (a germánoknál ugyanebben az időben csak korong nélkül, ún. kézzel formált edényeket ismerünk). A szarmata anyagi kultúra azáltal is változott, hogy az úttörő jazigokat legkésőbb az 1. század végén-2. század elején újabb bevándorló-hullámok követték, amelyek magukkal hozták a kor sztyeppéi divatját viseletben, fegyverzetben és lószerszámban egyaránt. Az Alföld egyre növekvő népessége terjeszkedni kívánt, s ehhez jó alkalmat nyújtottak Traianus császár dák hadjáratai. A 101-106-ban zajlott két római-dák háború célja a Római Birodalom közelében megerősödött tekintélyes ellenség, Decebal dák államának legyőzése és - Dacia római tartomány megalakításával - bekebelezése lett. A dákok erdélyi hatalmának megtörését használták ki az alföldi szarmaták, hogy most, nagyjából fél évszázaddal azután, hogy első beköltözésükkor ugyanezt a népet kiszorították a DunaTisza köze északi részéről, kiterjesszék uralmukat a Tiszántúlra, amely eddig a dák állam hatalmi szférájához tartozott. Meg kell jegyez-