KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)
VIII. A három élő és halolt legendája mint általános emberi kilejező forma
pl. csak azután következhetett, miután Everyman, mint annyi dialógusban, nem akarva felismerni ellenfele kilétét, a maga fiatal korára való tekintettel kért halasztást. Ezután aHalál parancsola „betegségeknek", mintegy szolgáinak, hogy lepjék el áldozatát (ami a későbbi Everyman-drámákban, mint Goedeke tanulmányából kitűnik, igen gyakori). „Nosza most sok nyavalyák induljanak" .. . Sőt (213. 1.) még Crudelitas társaira is hivatkozik, mintegy az újlegenda többi élőire, akiket még nem ragadott,el. A trieri és homburgi legendaformában az Úr biztosítja a megtérőt, hogy társaihoz is elküldi követeit. „Rövid nap társaidat is megkínzom, Lassan-lassan őket eszekre hozom, Eggyenként mind urastól megnyúzom, Pokolnak fenekére aláhúzom." Crudelitas is ép úgy szúrást érez és fájdalmamakat, mint Every-man ; sőt a kifejezési forma itt is hasonló (Goedeke). Még kézzelfoghatóbb bizonyíték az. hogy a mi Comico-tragoediánk végén is található egy „A Halálnak Mindenkihez Való Intése. Admonitio Mortis", amelyet a trieri és homburgi kéziratban is találunk s amelyről már tudjuk, hogy szintén a mű végén kellett lennie (est plenum) s amely szöveg a korábbi nyolcsoros formájú haláltánc végére került; H: 14.a. „Merckent und gedenckent auch alle menschen gemein ..." A Comico-tragoediában : „Intlek azért földön valakik vagytok, Urak, szegények ennek helyt adjatok, Intésemet, kérlek, megfogadjátok, . . ." E szövegbizonyítékok alapján megállapíthatjuk, hogy a mi Comico-tragoediánk olyan műfajú idegen dráma magyar változata, vagy fordítása, amely az új legendából fejlődött önálló alakulással. Ez a haláltáncműfaj mutat a régi everyman- és új legendaformák és motívumok felvétele mellett is gazdag bővüléseket, kiegészüléseket, amelyek szintén a legendái származás mellett bizonyítanak. 1. Az újlegenda egyik élője helyébe a szentírási parabola gazdagja (és vele együtt a szegény Lázár) lépett. Ezt a bővülést már a homburgi kéziratban is megtalálhatjuk. A mi drámánk műfaja tehát az újlegendának homburgi bővült formájából fejlődött. 2. A gazdag halála előtt megjelenik az angyal, az ördög és azon vitatkoznak, hogy vájjon melyiküké a lélek. Ilyen képpel gyakran szerepelt a legenda még ősformájában is egybekapcsolva : pl. Ennezat (Storck Nr. 4.) XV. sz. 3. Mint a teljes legenda trieri és homburgi formájában az első élő, itt a gazdag (a Comico-tragoedia első élője) énekli a pokolban siraloménekét (mialatt az ördögök kínozzák és csúfolják). 4. A mi Comico-tragédiánk az újlegenda történését (a három legendái élő tragikus halálát), mint a Vitium és Virtus harcának eredményét állítja be. Ennek a bővülésnek kézirati alapját és eredetét nem volt nehéz megtaláni. A Vitium és Virtus altercatiója a müncheni 3974. számú kéziratban az újlegenda kevert, németlatin ezövegkompilációjával és az őslegendának egy német formájával, valamint a test és lélek „altercatio"-jával egybekapcsolva jelenik meg. Nem lehetetlen tehát, hogy az idegen nyelvű költő ily kéziratot is ismert, amelynek egymásután következő, de az általa már alig értelmezhető motívumait egy közös egységbe igyekezett foglalni. A közös egységet úgy oldotta meg, hogy a Vitium és Virtus harcának eredményekép az ugyanabban a kéziratban található újlegendát szerepeltette. Mindezen adatok alapján el kell fogadnunk azt a tételt, amely szerint a Comico-tragoedia egy újlegenda-formából kibővülés útján továbbfejlődött legendaműfaj eddig egyedül ismert képviselője. 3. A legendái elemek általános emberi jellege Míg e műfajban a legenda megőrizte eredeti formáját és legenda jelentését is, addig egy másik fejlődési irányba öntudatlanul belekapcsolódva általános emberi kifejező formává lett. Az utóbbi, a Comico-tragoedia műfaja és a haláltánc közötti összefüggés idővel elhalványodott, ill. öntudatlanná lett. E fejlődéstörténeti jelenség értelme abban áll, hogy a költők már igen régóta használják fel a „három élő és haIott"-legenda három halottjának megjelenését, a hullák és koporsó útálatos képének szemlélését a mulandóság szimbolikus kifejezésére. Már 1160-ban Heinrich von Melk: „Von des todes gehugde" 1 című 1042 soros költeményében az őslegenda formáját alkalmazta a mulandóság illusztrálására. Míg Heinrich von Melk meglehetős tudatosan szerepelteti a legendamotívumokat, addig Hugo von Montfort 2 a haláltánc keletkezésének idején már egészen öntudatlanul átdolgozva teljesen oktató cél szolgálatába állítja őket. „Im Beinhaus" c költeményében elmegy a temető csontházába és ott elalszik. A keret tehát fikció. Egy titkos hang nevén szólítja és kéri, hogy hallgassa őt meg. Az egyik koponya beszélni kezd. Elmondja, hogy ő életében igen hiú asszony volt, aki, mint a majom, mindig a tükörben nézegette magát (mint a trier-homburgi legenda tükörbe néző nője) ; s most a kárhozatban kell szenvednie. Újból elalszik a költő s ekkor meg egy gazdag ifjú koponyája panaszkodik kegyetlen túlvilági sorsa miatt. Ugyanígy beszélteti Hugo von Montfort két megdicsőült halott koponyáját is. Montfort a Migne-féle keresztény legenda nyomán a jók és gonoszok halálát állítja egymással szembe. Miként a Ma1 Heinzel nyomán ; Kürschner: IX. k. 70. 1. kk. 2 XIV. sz. végén. Kürschner: XII. 1. 283. 1. kk.
