KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)
III. A germán jellegű haláltánc műfajai
- 50 és a kísérteties szellem-esküvő után a leányt halva találják a romok közt. A magyar népmonda más változatban is szerepelteti a halott vőlegény mutívumát. 1 Egy leány, aki gazdag mátkára akar szert tenni, megidéz egy halottat, kit azonban csak azzal a feltétellel enged be, ha előbb egy láda ruhát, egy láda pénzt és három ágyra való dunnát hoz. Miután a halott teljesítette kívánságait, beengedi, de megijed tőle, a faluba fut. Az egyik házban épen egy halott van felravatalozva és a leány ide menekül, de a felidézett halott a csukok ajtón nem tud bejönni, tehát a felravatalozott halottat kéri, hogy nyiss.n ki. Ennek megtörténtével magával viszi a leányt a temetőbe. És épen a sírba akarja lerántani, amidőn a kakas megszólal és a leány megmenekül. A leány és a kapu előtl álló halott beszélgetése, a nyitott sír elől megmenekülő leány és a kakaskukorékolás szelleműző hatalma igen hasonlít a germán mondavilág indítékaihoz. A halott szerelmeshez fűződő költemények egyike Goethe : Der untreue Knabe c. balladája. Egy franciaországi ifjú megszeret egy leányt, akit azonban hűtlenül elhagy. A leány csakhamar meghal bánatában és az ifjút a lelkiismeretfurdalás nem hagyja nyugodni. Lóra ül és becsatangolja a vidéket. Hét nap és hét éjjel állandóan bolyong. Végül nagy vihar éri utói, amely elöl egy különös építkezésű várszerű építmény falai közé menekül. Amint itt az utat keresi, hirtelen lesüllyed alatta a föld és a mélybe zuhan. A nagy ütődéstől elkábulva, de csakhamar ismét öntudatra ébredve, három kis fénylő pontot lát maga előtt táncolni, amelyek mindég egy bizonyos irányba indulnak, majd visszatérnek, mintha hívogatnák őt. Utánuk indulva egy nagy terembe lép, amely ki van világítva, s amelynek közepén egy nagy asztal körül sok vendég ül. A vendégek nem élő emberek, hanem csontvázak. A halottak közölt ott az ifjú leány is, aki elfordul, midőn hűtlen kedvesét megpillantja. Az ifjú bolyongásai közben meghal és a sírban találkozik volt menyasszonyával. A halottaknak egy földalatti üregben való vendégeskedése és mulatozása teljesen germán mondai elem. A költemény pusztán költői célú feldolgozása a halott mondának. Goethe ezt a balladáját, amint a „Dichtung und Wahrheitban" ő maga jegyzi fel, 1774 nyarán írta egy rajnai utazása alkalmával (Köln). Ugyanekkor felolvasta barátjának, Jacobinak. H. Viehoff 2 szerint Goethe valószínűleg tévedett, mert a költeményt az 1775-ben elkészített „Claudine von Villa Bella" című operaszöveg számára írta. A haláltáncfogalomnak a germán halotttáncokkal való azonosítását nem Goethénél találjuk először. Ez a folyamat Ape/nek „ Totentanz" című („Gespensterbuch" 1811.) novellájában ment végbe. A toronyőrök szokásukhoz híven minden éjfélkor kitekintenek a torony ablakán, honnét az egész környező vidéket látni lehet. A torony előtt elterülő temetőben a halottak akkor mindég mulatságot rendeznek. Meister Wilibald holdvi'ágos éjszakákon feljő a temetőfal mellett álló sírjából. Dudáját hóna alatt szorongatva és egy sírkőnek támaszkodva muzsikálni kezd. A halottak meghallják a dudaszót és előbújva sírjukból táncra perdülnek. Kísértetiesen zörögnek csontjaik s a táncforga1 Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye, szerk. Kálmány Lajos. Bp. 1914. Magyar Népkölt. Gyűjt. Xlll. kötet 253. 1.^42. sz. Halottidézés. 2 Goethe's Gedichte : Variantensammlung Stullg. 1869. I. 199—201. 1. tagban lobogva suhognak a halotti leplek. Amikor a toronyóra éjfélt üt, ismét visszasurran mindenki a maga sírjába. Meister Wilibald marad mindég legutoljára. A halottak éjféli mulatsága teljesen önmagáért szerepel itt a temetőben táncoló és karácsonyesti mulatságot tartó germán halottak mintájára. A kísérteties dudás démoni muzsikája itt is táncra kényszerít. Az egész jelenet a „haláltánc" elnevezést kapta, ami a motívumok végleges azonosulását bizonyítja. Götzinger szerint Apelnek ez a novellája adta Goethének azt a gondolatot, hogy egy hasonló tárgyú balladájának címe is ,Der Totentanz" legyen. 3 A toronyőr észreveszi, hogy a torony tövében elterülő temetőn éjfélkor, midőn a hold a legerősebben süt, a halottak előbújnak szűk sírjukból. Férfiak, nők, gazdagok, szegények, ifjak és öregek egyaránt. Táncra perdülnének, de a halotti lepel akadályozza őket a szabad mozgásban. Ezeket a sírkövekre teregetik, minthogy a • csontvázaknak már nincs miért szemérmeteskedni. Azután i újból megkezdődik a tánc. Egyöntetű taktusban kopognak j.f a csontok. A toronyőr ezt igen komikusnak látja és a 1 [gonosz lélek azt súgja neki. hogy tréfálja meg a halottainkat. A toroi.yőr lemegy, elcsen egy halotti leplet és elbúvik a toronyban. Amikor az egy óra közeledik, már minden halott a sírba búvik vissza s csak egyetlen egy futkároz a sírok között; nem találja halotti leplét. A toronyőr a toronyablakon lobogtatja ki a leplet. A halott meglátja ezt és be akar jönni a toronyajtón, de t.z nem nyílik ki. Lepel nélkül pedig a halott nem mehet vissza a sírjába ; azért a templomtorony külső falának díszítésein kezd a csontváz az ablakhoz felmászni. Ha felér, akkor ütött a toronyőr utolsó órája. Már egészen az ablak alatt van, amidőn a megrémült toronyőr szerencséjére egyel üt a toronyóra és a csontváz csörömpölve esik le a toronyról és válik porrá. Ezt a balladát Goethe Teplitzben 1813 nyarán írta. Július 6-án levélben elküldte Riemernek, akinek azt is megírta, hogy a mondát cseh szájhagyomány nyomán foglalta költői formába. 4 Ugyanez a monda Csehországban, Sziléziában, Morvaországban és Tirolban van elterjedve. Martin Zeiller Rosset „Theatrum tragicumában" feljegyzi, hogy ő ugyanezt a mondát Eywanschitz-ben (Morvaország) hallotta elbeszélni, de itt nem táncolnak a halottak, hanem csak egy halott jő fel sírjából, akinek azután a toronyőrök csak akkor adják vissza az elcsent halotti inget, midőn ez már azzal fenyegetődzik, hogy ha feljön a toronyba, mindnyájukat megöli. Goethe tehát az Apel féle táncmotívumot a halotti lepel ellopásának történetével egybekapcsolja. A germán halott bosszút áll az őt kinevető emberen. A tiroii mondavariáns Burgeis-ba lokalizálja az esetet. Ezt a mondaformát H. Viehoff a Goethe-haláltáncához irt kis magyarázata végén maga foglalja versbe A burgeisi toronyőr lenéz éjfélkor a holdsütötte temetőbe. Eszébe jut, hogy a temetőfal mellé temetett terhes asszony éjfelenként felébred és fehér kendőket, kötőket tereget ki a temetőkeritésre. Ebben a pillanatban látja az őr, hogy az asszony ismét feljön sírjából, mert az anyai szeretet nem 3 Viehoff. 25 -260. 1. 1. k. v. ö. LXV. t. 4. sz. 4 Viehoff. I. 257-260. 1.
