KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)

I. Holbein haláltánca és a modern haláltáncköltészet fejlődésrendszere

keretébej Megindítója H. Sachs (1568). Ez az everyman-halálalak igen gyakran beszélt az esemény folyamán a saját hatalmáról és nagyságának jellemvonásairól. EMicsekvő monológok lassan kiváltak az allegorikus^ esemény köréből és halálmonológokká lettejs) Ilyesféle Pesti György költeménye is. Legértékesebb önálló képviselői az előbb vázolt elsőfokú Halálvers ez alfajának csak a XIX. században lépnek fel. Az everyman-halálverseknek azonban van egy önálló faja is, amely újabb fejlődés csírája lett. Míg az előbbi fokon az everyman-halálalak többnyire csak allegorikus helyzeteken felépülő történés keretében lépett fel, addig itt már határozott körvonalú népmondák, népmesék és egyéb újszerű motívumokból kiinduló cselekvényeknek lesz főhősévé. Itt is Hans Sachsot kell említenünk legelőször (1540). A halálverseknek e fejlődésével párhuzamosan haladt a halottversek kibontakozása. Ez utóbbiak fejlődése egészen német jellegű forrásból táplálkozik : a germán mitológiai és német népmondai halottak és a velük kapcsolatos mondák (a halott kedves ; das wütende Heer stb.) költői kidolgozásából. A halottak megjelenése, amely egyébként mondai realitással van ábrázolva, olykor allegorikus szerepet tölt be, ami a Holbein-képsorozat allegorikus irányára vezethető vissza. E különös germán jellegű fejlődést, amelynek megindítása szintén Hans Sachs nevéhez fűződik (1539), a fejlődési fokok és a művek részletes tárgyalásával kapcsolatban fogjuk bővebben kifejteni. Minthogy a germán mondák halottalakjai nyugtalan, kóbor, gyakran rosszakaratú szellemek és az élőket magukkal is ragadják sírhazájukba, azért az utóbbi jellemvonásuk megegyezik e részben a képfejlődésű haláltánc halálalakjaival is, de főképen a Holbein-haláltánc csontvázaival. A halál-halott fogalmi ingadozáson alapszik tehát, hogy a germán halottmotívumokat leíró költeményeknek egy alfajában az everyman-halálalak jelenik meg, mint a sírból éjjelenkint előtörő kóbor lélek, amit a halálversek hatásának tulajdonítunk. Ez alfajnak csak a XIX. században van képviselője. Azzal a motívummal, hogy a germán halottak éjjel előbújnak sírjukból, mindjárt a fejlődés kezdetén egy néphit is egyesült: az éjjel mulatozó halottak hite. E szerint a halottak éjjel azért támadnak fel, hogy a temetőben együtt énekelhessenek, táncolhassanak, mulathassanak. Vad táncuk magával ragadja az éppen arra járó élő embert is. így a régi haláltáncfogalomból kivált a tánc fogalma, mint a legromantikusabb elem, hogy alkalmat adjon az effajta költeményeknek a régi haláltánccal való azonosítására („halott-tánc-műfaj", „halálos tánc"). A germán halottak mondai jelenetei és a Holbein-képek ábrázolásai legújabb fejlődési fokon ismét egyesültek, de szintén csak jóval később, a XIX. században. Említettük már, hogy a Holbein-képek minden jelenetének csontvázai, — amelyek nemcsak „halottat", hanem „Halált" is jelentettek, — azt a felfogást ébresztették fel, mintha minden ember számára ilyen „Halál"-alak volna kirendelve, hogy egész életén át láthatatlanul, vagy (csak eredményeiben is) láthatóan kövesse az embert és minden cselekedetében ott legyen mellette, sőt segítsen is neki munkájában. Ennek az ábrázolásnak az örök emberi halandóságra vonatkozó mélyen szimbolikus jelentésen kívül az a jelentősége is volt, hogy a halálalak a germán halottak gonosz szellemeivel azonosult. A „több Halál", a „Halálfiak" szerepelnek itt mint a germán mondák gonosz szellemei, akik a hegyek barlangjaiban lakpak, ahonnét időnkint előtörnek, hogy a nekik személyenkint kirendelt áldozatot megöljék. Első képviselője nálunk Vörösmarty (1826), aki voltaképen egy eredeti magyar haláltáncműfaj megalapítója. így nyerték a csoportokba verődő s táncolva tovavonuló halottak a germán mondák gonosz szellemeinek jellegét. A „több Halál" Holbein eredetű gondolatának közvetítésével a „Halálfiak" és germán mondai halottszellemek vezetője a Halál lesz, aki azonban nem azonos az everyman-halálalakkal, hanem maga is valamely halottnak nyughatatlan szelleme, aki „társaival", ill. „alattvalóival" együtt a sírból tör elő. A Halálnak, mint germán ,,/?em"-nek („Quälgeist") alakja így csakhamar a német népmondákból és mitológiából ismert „elátkozott vadásszal" („Der wilde Jäger") vált azonossá, aki viszont többek között a germán Odin alakjára is visszavezethető. Azok a germán mitológiai elemek, amelyeket Grimm az egész haláltáncra vonatkozólag jellegzeteseknek ismer, voltaképen csak attól az időponttól kezdve nevezhetők haláltáncmotívumoknak, amióta a „HalálRém" vezetése alatt álló halottak egyszersmind a „Wütend Heer"-nek, az éjnek idején vonuló kisértetseregnek halottai is. Igaz ugyan, hogy ez a motívum is Hans Sachstól származik, de csak miután Bürger „Lenore" c. balladája (1773) a germán halottak motívumait oly csodálatos művészettel tudta egyesíteni, teremtette meg Beckstein (1831) a „HaIál-Rém"-nek a maga sorsával megalkudni nem tudó és tragikus bukással megsemmisülő alakját. Ennek a fejlődési fokozatnak is van alfaja a más motívumokban elhelyezkedő everyman-halálalak hatása alatt. A gonosz lelkek, a koborló, táncoló halottak vezetője nem a Rém („Quälgeist"), hanem maga az everymanhalálalak. Egyetlen képviselője a XX. század elején Bierbaum (1901). Amíg a Holbein-haláltánc részletképei ily hatalmas fejlődési erőről tettek bizonyságot, addig a részletképsorozat is megtette az első lépéseket a továbbhaladás felé. Az allegorikus felfogás már az everyman halálalak és a halottak fellépését is szimbolikussá tette, míg végre a XIX. század első negyedében (1815) egy allegorikus részletképsorozat jelent meg, amely Uhland nevéhez fűződik. Az igazi allegorikus részletképsorozat megalapítója Kugler (1830) és