KOZÁKY ISTVÁN: A HALÁLTÁNCOK TÖRTÉNETE III. / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 7. (Budapest, 1941)

Előszó

- 10 és még pontosabb tudományos munkára serkentő, igen értékes megjegyzéseikért, azért mégis kötelességemnek érzem utalni arra, hogy egy több évre terjedő kutatómunka felértéséhez, teljes megvilágításához csak egyetlen, a legfontosabb feltétel vezet, a recenzió céljára elfogadott mű alapos végigolvasása. Az említett tudományos folyóiratok magas színvonalának is tartozom annak megállapításával, hogy ez a feltétel nem mindég szokott úgy teljesülni, ahogyan elvárni lehetne. Bármennyire elismertem Trostler dr. professzor úr annakidején hozzám intézett felszólításának jogosultságát, hogy művem első kötetében é n jelöljem meg a legfontosabb helyeket, hogy munkáját megkönnyítsem, bármennyire belátom most is, hogy nagy elfoglaltságában aligha kívánhattam meg tőle, hogy könyvem többi részét azután már ne csak „átlapozza", hanem tüzetesebb figyelmével is kitüntesse, azért mégis rá kell mutatnom arra a tényre, hogy a megjelent bírálatok egészen máskép festettek volna a fentemlített feltétel megvalósításával. Meg kell jegyeznem, hogy az említett recenziók legtöbb félrefogásának az az oka, hogy könyvem mindhárom kötete nem jelenhetett meg egyszerre és így már az első kötet megbírálásában számonkértek tőlem sok mindent, ami csak a második vagy harmadik kötetnek lehetett tárgya. Ez az oka, hogy mindazok, akik az első kötet magyar bevezetésének több-kevesebb pontossággal való áttanulmányozása után fogtak hozzá az ismertetés írásához és a kötetnek csak ezután következő és lényeges részeit, talán a német nyelv miatt is, csak átlapozták, nem vették észre, hogy az első kötet „bevezetése" sem „ideiglenes vázlat" nem volt, sem „végleges" összegezés nem akart lenni, hanem egyszerűen csak munkaprogramm, amely mindhárom kötet anyagát felölelve előre leszögezte tudományos kutatásaim eredményeit. Előrelátható volt ugyanis, hogy a többi kötet csak több éves késés után jelenhet meg. Ez az ok, amiért „a bevezetés többet állít, mint amennyit bizonyít". Annak a bevezetésnek nem is az volt a célja, hogy a tárgyat kimerítse, hanem, hogy az olvasót előre tájékoztassa, hogy a második és harmadik kötetben miről lesz még szó. Sajnos, bírálóim figyelmét elkerülte, hogy az első kötet a bevezetésnek csak első hat pontját merítette ki, a hetedikbe pedig csak belekóstolt. Innét van az, hogy majdnem minden bírálóm már az első kötettől várta a haláltánc kelelkezésproblémájának megoldását, pedig még a cím szerint sem volt szabad erről az első kötetben beszélnem, amely csak a mulandóság ábrázolásainak történetét tárgyalta a haláltánc előtt! Teljesen tárgytalan tehát Kardos dr. kívánsága, hogy az „Ackermann aus Böhmen"-t már ebben a kötetben kellett volna méltatnom, mikor az a XIV. század közepén túl 1400-ban keletkezelt. Trostler dr. és Kurzweil dr., bár kifogásolják, hogy időrendileg nem összetartozó motívumokat hasonlóknak minősítek és közöttük kapcsolatot keresek és az a véleményük, hogy szerintem „végeredményben minden mindennel összefügg", mégis elvárták tőlem pl. azt, hogy az altercatio- és contempus-mundi-irodalom XVII. századi magyar jelenségeit, többek között Nyéki Vörös Mátyás Lélek és test-dialógusát miért nem említettem oly kötetben, amely csak a XIV. század közepéig terjed. Sőt, sajnálatomra, még a jelen kötetben sem említem. Egyszerűen azért, mert nem „világirodalmat" volt célom adni e műben, mint azt Trostler dr. rámbizonyítani hajlott, hanem motívum történetet. És ebben a törekvésemben semmi esetre sem a „régiszabású motivumtörténetnek azon az alapelvén" indultam el, „hogy a motívum függetleníthető a tartalomtól, formától, elvonható a műalkotástól, mintha csak atomokkal, vagy elemekkel volna dolgunk". Hiszen épen ezt a hibát akartam kikerülni azzal, hogy lehetőleg egykorú, hasonló jelenségeknek egész tömegét vonultattam fel, kimutatva ezáltal, mennyire „a levegőben lógott, élt" ez vagy amaz az elképzelés az illető korban. Ami speciálisan a középkort illeti, a hasonló jelenségek gyűjtésének már csak azért is megvan a jogosultságuk, mert hiszen még jóval a középkoron túl is valósággal „szellemi kommunizmus" élt, amely a „szellemi tulajdon" gondolatát nem vette olyan nagyon komolyan és költők, írók, művészek meggondolás és lelkiismeretfurdalás nélkül használták fel új műveikben a régiek ötleteit. A haláltáncmotívumok törtéhetének meg épen az a különleges jellege, hogy a „motívumközösség" még a XVI. századon túl is fennmarad. Trostler dr. tehát itt voltaképen egyik oldalon megkíván valamit, amit a másikon megró. De ezt más vonatkozásban is megteszi. Ugyanakkor, amikor kifogásolja, hogy a kérdés tárgyalásában túlságosan sok apró részletet említek, más oldalról hiányolja, hogy Arany János egy „altercatio-töredékét" (a Melyik a bűnös? című néhány soros kísérletről van szó, amelyet Arany János motívum szempontjából a Bolond Istók-jában a maga teljes szépségében bontakoztatott ki 1), Vörösmartynak pedig egy a „Bolygó Zsidóról" szóló drámai kísérletét miért nem említettem meg, — holott ezek lényegükben valóban nem sok közösséget mutatnak haláltáncmotívumokkal, ill. legalábbis nem oly lényegesek, hogy egy vázlatszerű előirányzatos „munkaprogrammban" helyet kellett volna nekik szorítani. Hogy pedig a Csongor és Tünde megfelelő jeleneteit mégis miért említettem, az egyrészt onnét következik, hogy a modern haláltáncnak egyik válfaja az „emberdráma" („Menschheitsdrama") és Vörösmarty mesejátékának, ennek a „Magyar Faustnak" ehhez az elgondoláshoz igenis van köze. Trostler dr. Garaynak Egy álom c. verséről is kívánt volna hallani, ugyanakkor, midőn kifogásolta a túlságosan nagy „apparátust". Pedig Garay versének gondos áttanulmányozása után mindeki csak azt lesz kénytelen megállapítani,