PALOTAY GERTRUD: OSZMÁN-TÖRÖK ELEMEK A MAGYAR HÍMZÉSBEN / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 6. (Budapest, 1940)
EREDMÉNYEK
- 63 lebb, megfontoltabb, józanabb modorban való kidolgozása jellemzi a magyar hímzést. Mindez lehet provincializmus, szegénység, a kétféle irányból jövő művészi hullámverés perifériális megnyilatkozása, egymásbaömlése. De kétségtelen, hogy nálunk e kor hímzőművészete olyan magábanálló, előkelő, kiforrott stílust produkált, amellyel mind művészi érték, mind tökéletes kivitel tekintetében csupán ugyancsak keleti és nyugati befolyásokat tükröző, s mégis jellemzően magyar ötvösművészetünk vetekedhetik. E hímzéseink stiláris egysége az ország politikai szétszaggalottsága, művészi kiválóságuk pedig a gazdasági és kulturális élet viszonylag alacsony színvonala, állandó zaklatottsága miatt meglepő. Törökös jellegű úri hímzéseink elterjedésének vizsgálata azt mutatja, hogy megtévesztésig hasonló munkák készültek a királyi uralom alatt lévő nyugati országrészben, s a hódoltsági területen; az ország északi — a török által sohasem érintett sávjában, s az önálló, de mégis igen erős török kultúrhatásoknak kiletL Erdélyben. Ez a tény nemcsak a török befolyás egységes hatóerejét bizonyítja, hanem egyszersinint egy egységesen kialakult magyar művészi kultúrának a megnyilatkozása, amely idegen elemeknek azonos módon való asszimilálásál, áthasonítását mutatja. Egyedül Erdély jár külön útakon annyiban, hogy az országszerte általános típusokon túl néhány csak ott fellelhető — máig több változatban fennmaradt — mintát hoz létre. Ezek az erősen törökös jellegű díszítmények Erdélyben olyan — jóformán minden nyugati hatástól meni — színezési és technikai jelleggel párosulnak, amelyek az erdélyi nem-törökös hímzéseken is megvannak. Törökös magyar hímzéseink létrejöttének idejére sokkal kevesebb a támpontunk, mint terüleli elterjedtségükre vonatkozóan. Hogy a hódoltság előtt és a török harcok kezdetekor hozzánk került keleti munkák mikor ihlették meg a magyar hímzőket — tárgyi emlékek híján eldönteni nem tudjuk. Még a XVI. sz.-ból sem rendelkezünk évszámos törökös hímzéssel, de bőséges oklevéltári adatainkból arra következtethetünk, hog} 7 e század második felében nagy számmal készüllek nálunk törökös mintázatú hímzések, s magyar használatra és alkalmazási módon történt felhasználásuk kétségkívül amellett szól, hogy magyar modorban való elváltoztatásukkal is számolhatunk. Adataink bizonysága szerint törökös magyar hímzéseink legnagyobb divatja a XVII. sz. első felére esik, míg e század második felében a nyugateurópai stílusokban készülő munkák örvendenek nagyobb kedveltségnek, az előbbiek rovására. Legkorábbi törökös magyar hímzéseink a XVII. sz. első feléből valók, s mint kitűnik, sok és lényegbevágó magyaros elváltoztatást mutatnak. A korábban készült munkákat a datálatlan darabok között kell feltételezni, vagy nagyrészüket időközben elveszettnek tekinteni. Közelfekvő lenne datálatlan hímzéseink korának megállapítását stiláris jellegeik alapján megkísérelni olymódon, hogy a legtöbb törökös jelleggel bírókat korábbi időpontból valónak mondanók, mint azokat, amelyek ettől erősebb eltávolodást mulatnak. Ezen eljárás helyessége csupán az utóbbi csoportnál volna lelkiismeretesnek mondható, amennyiben a török formáktól, színektől, elrendezésmódtól való eltávolodás — mint azt az évszámos példányok is igazolják — valóban késői időpontban következett be s az egész XVII1. sz. folyamán tartott. De erősen törökös jellegű hímzések is keletkezhettek viszonylag későn, hiszen állandóan megújuló keleti hatásoknak nemcsak a hódoltság alatt, hanem — gazdasági téren — még azután is ki voltunk léve. Mindebből az is következik, hogy többé vagy kevésbbé törökös jellegű hímzések igen különböző időpontban keletkezhettek az ország különféle részein, aminek okát néha egészen jelentéktelen, véletlen események is idézhették elő. Népi hímzéseinkben, természetszerűen, a török befolyások kevésbbé erőteljesen érvényesüllek, mint uri munkáinkon, már csak azért is, mert legtöbbször csak közvetve érvényesülhetlek. Nem véletlen, hogy a legtöbb törökös jellegű népi hímzés Erdélyben született, olt, ahol eredeti török munkák a legnagyobb számban maradtak fenn, s ahol az úri munkák is legtöbbet merítettek belőlük. A tudatos válogatás — sokszor az úri munkákétői eltérő modorban — a nép hímzésein is kimutatható, bár itt jobbára már csak a díszítmények formáira vonatkozik. Jellemző, hogy mind az eredeti török, mind a régi úri munkák hatására létrejött paraszlhímzések egyazon modorban változtatják el a formákat. A cél a felület lehető egyenletes kitöltése, még a formák elrajzolásának árán is, a kisebb és nagyobb díszítmények ritmikus váltakozásának elkerülése s ehelvell egyes részleteknek aránytalan megnövelése a többi rovására. Nyilván egy másfajta esztétikai elv érdekében történik a mintáknak oda nem tartozó, s a rajzot zavaró apró részletekkel való zsúfolása, s evvel szemben, a díszítmények felismerhetőségét célzó számos részlel elhagyása, elnagyolása. A magyar népi hímzésre általában jellemző határozott és vaskos forma, s a foltban való díszítés itt is érvényesül. Evvel igen sokban eltér nemcsak hazai nemzetiségeink törökös népi munkáitól, hanem, különösen színszegénységével is, a Balkán közvetlenebb török hatásra létrejött hímzéseitől.
