SZABÓ KÁLMÁN: AZ ALFÖLDI MAGYAR NÉP MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 3. (Budapest, 1938)

GERÄTE DER LANDWIRTSCHAFT

-118vábbíejlődött formája a nyeles lóvakaró. Félhenger forma, melynek hátlapjához vaslemezt erősítettek s a közepén lévő nyélnyúlványba nyelet ütöttek (550). A XVI. sz.-beli községekben ezen formát találjuk leggyakrabban. Hogy a ma használatos négyszögletes, több csipkézett éllel ellátott lóvakaró mikor váltotta fel a félhengeres formát, nem tudjuk. Az Alföld homokos talaján a lovak patkolására nem volt szükség. Bizonyára itt később terjedt el a lovak vasalása, mint a hegyvidéken. A honfoglaláskori magyar sírokban lópatkót nem találunk, de mint láttuk, a XIII. sz.beli lakóhelyeken már előfordulnak. Valószínű, hogy a patkót hazánk területén vettük át a szomszédos népektől. A XV.—XVI. sz.-ban a lovak vasalása általános. Alföldünkön majd minden házban megtaláljuk a patkót vagy annak töredékeit. Négy különböző lópatkót mutatok be : az egyiknek eleje erősen elkopott a hosszú használat folytán (557). Sarka nincsen és középrészét durva módon vágták ki ; hossza 12 cm. Ugyanilyen nagyságú a másik lópatkó; az előbbinél fejlettebb forma, mert kicsiny, felhajtott sarkai vannak (578). A harmadik patkó formája megközelíti a ma használatos patkóét. Sarkai erősek és 8 szeggel erősítették fel (579). A negyediknek már nemcsak sarkai vannak, hanem az elejét is felhajtották (560). A XVI. sz.-beli lópatkóink között ezt tartjuk a legfejlettebb formának. Nagysága a mai lópatkóval azonos. A XVI. sz -beli községek ásatása alkalmával több olyan tárgyra akadtam, amelyek minden bizonnyal lovas ember felszereléséhez tartoztak. Találtam e korra jellemző sarkantyúkat, kardtöredékeket, zabiákat, stb. Ezen tárgyak ismertetését azonban itt mellőzöm, mert azok inkább a hadtörténeti emlékek közé tartoznak. A zabiák közül is csak azokat mutatom be, amelyeket népünk használt és falusi kovácsok készítettek (561—563). Egyszerű karikás cigányzabiák, csak egyiknek vastagodik meg középső csuklós része, de ezen forma a XVI. sz.-ra jellemző (563). A nyerges lovat a szállás körül tartották, még pedig pányván vagy békóban. A pányva hosszú kötél, amelynek egyik végét a ló fékjéhez erősítették, a másik végét pedig a földbevert cövekhez, karóhoz kötötték. A pányvakötélhez, hogy vissza ne csavarodjon, forgó karikát használtak; ilyet többet találtam. Jelentősebb egy vasbékó felerésze, amely Lakiteleken került elő (564). Hosszúkás hengeralakú zárjába ékalakú, kétoldalt rugal3—4 Stäbe zusammengehalten wurde (551). An einem Exemplar unserer Sammlung sind diese Stäbe mit Ringe versehen, die während des Gebrauches geklirrt haben. Die entwickeltere Form ist der mit Griff versehene Striegel. Dieser ist auch halbzylinderförmig und ist auf seine Hinterseite eine eiserne Platte angebracht, an deren Mitte zum Befestigen des Griffes ein Fortsatz diente (550). Diese letztere ist im XVI. Jahrhunderte die häufiger gebrauchte Form. Wann diese zylindrische Form mit der häufigen viereckigen umgetauscht worden ist, entzieht sich unserer Kenntnis. Das Beschlagen der Pferde war auf dem Sandboden des Alföld überflüssig und hat sich daher viel später eingebürgert, als im Bergland. In den Gräbern der Landnahmezeit sind noch keine Hufeisen anzutreffen, aber die Siedlungen des XIII. Jahrhundertes weisen schon einige auf und wurde der Gebrauch derselben wahrscheinlich von den Nachbarvölkern übernommen. Im XV.—XVI. Jahrhunderte ist der Hufbeschlag der Pferde schon allgemein gebräuchlich und sind die Hufeisen oder deren Bruchstücke überall vorzufinden. Es werden vier Typen unterschieden : Der eine ist 12 cm lang, hat keinen Stollen, ist am Vorderteil stark abgenützt (557), sein Mittelteil ist roh ausgeschnitten. Der zweite Typ von derselben Länge ist etwas entwickelter, indem er kleine, umgebogene Stollen aufweist (578). Die dritte Form hat starke Stollen und wurde mit 8 Nägeln befestigt (579). Der vierte Typ ist nicht nur bestollt, sondern ist auch am Vorderteil umgebogen (560) und ist mit dem heutigen gleich gross. Unter den ausgegrabenen Fundgeräten gibt es Ausrüstungsgegenstände, die Reitern gehört haben, z. B. Sporen, Säbelbruchteile, Trensen, usw. Dieselben werden aber hier als Denkmäler der Kriegsgeschichte übergangen. Von den Trensen sind nur dieselben abgebildet, die Erzeugnisse der Dorfschmiede sind und vom Volke gebraucht wurden (561—563). Es sind dies einfache Zigeunertrensen mit Ringen ; nur bei einer Form, die aber für das XVI. Jahrhundert bezeichnend ist, verbreitert sich das Mittelteil derselben (563). Das an einen Seil gebundenes oder in Fesseln gelegtes Sattelpferd befand sich in der Nähe der Siedlung. Das eine Ende dieses langen Seiles war an der Hafter befestigt, das andere Ende an einen Pflock gebunden. Um das Aufwinden des Seiles zu verhindern, wurden an denselben Eisenringe an-