SZABÓ KÁLMÁN: AZ ALFÖLDI MAGYAR NÉP MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 3. (Budapest, 1938)
GERÄTE DER LANDWIRTSCHAFT
GAZDASÁGI SZERSZÁMOK GERÄTE DER LANDWIRTSCHAFT A tatárpusztítás után néptelenné vált Alföldön a kunok a pusztákból csak annyit törlek fel, amennyin a saját élelmezésükhöz szükséges gabonát meg tudták termelni. Alföldünkön tehát még a XV.—XVI. sz.-ban is nagyarányú jószágtenyésztés folyt s ennek következtében a XVI sz.-ban elpusztult községek lakóhelyein talált szerszámok inkább az állattenyésztéssel, mint a mezőgazdasággal kapcsolatosak. Az állattenyésztéssel foglalkozó népeknek szokása, hogy jószágaikat megjegyzik, megbélyegzik. A jegyet rendesen a jószág fülén vágták, a billeget pedig tüzes vassal sütötték bőrére. A jószágbillegző vasakat kovácsok készítették. Lehetőleg olyan formát adtak azoknak, hogy könnyen ne lehessen utánozni. A billegzővasak apáról fiúra szálltak, gyakran egy-egy család vagy nemzetség azokat századokon át használta. Benén, Baracson, Lakiteleken találtam a házak omladéka közt billegzővasakat (552—555). A régi jószágbillegek nem annyira betűk, mint inkább különböző, nehezen utánozható tulajdonjegyek. 4 3 Ahol a község szegényebb volt, ott közösen használták a község billegzővasát. A bemutatott két nagyobb billegzővasat ilyen községi billegzővasaknak tarthatjuk Hosszuk 17—18 cm. Az egyik Benéről, a másik Lakitelekről került elő (552, 555). Nemcsak ezen tárgyak, hanem a XVI. sz.-beli írott emlékek, mint pl. Kecskemét város tanácsi jegyzőkönyve igazolja, hogy a régi időben ilyen tulajdonjegyeket használtak. A ló tisztántartásának egyik legfőbb szerszáma a vakaró. Két formát használtak a XV.— XVI. sz.-ban. Az egyik nyélnélküli, félhenger formára meghajlított, mindkét szélén csipkézett vaslemez, melyet 3—4 pálca tartott össze (551). Gyűjteményünkben olyan is van, melyen az összetartó pálcákon vaskarikák vannak. Ezek használat közben csörögtek. A lóvakarónak to4 3 Szabó K.. A jószág jegye és biliege Kecskeméten. Néprajzi Értesítő 1932. Nach dem Tatarenzug wurde durch die Kumanen im entvölkerten Niederungarn nur soviel Land bebaut, als sie für den eigenen Haushalt benötigten. Daher wurde auf dem Alföld auch noch im XV. —XVI. Jahrhunderte die Viehzucht eifrig betrieben und sind demzufolge an den Siedlungsstätten die Geräte dieser letzteren Beschäftigung in grösserer Anzahl vorzufinden, als die Geräte der Landwirtschaft. Ein alter Brauch der Viehzucht betreibenden Völker ist das Bezeichnen oder Brandmarken der Tiere. Die Zeichen wurden gewöhnlich in das Ohr der Tiere eingeschnitten und die Brandzeichen mittels heisse Brenneisen auf die Haut gebrannt. Da die Viehzucht eine Urbeschäftigung des Ungartums war, können die Brenneisen als altes Kulturgut betrachtet werden. Dieselben wurden durch Schmiede derart angefertigt, dass sie möglichst schwer nachgeahmt werden konnten und erbten sich von Vater auf Sohn. Manchmal wurden diese von einer und derselben Sippschaft Jahrhunderte hindurch gebraucht Zu Lakitelek, Bene und Baracs wurden unter den Trümmern mehrere vorgefunden (552—555) und sind diese alte Brandzeichen keine Buchstaben, sondern schwer nachahmbare Eigentumszeichen 4 8 Die Bewohner armer Ortschaften benützten gemeinschaftlich das Brenneisen der Gemeinde. Die hier angeführten 17— 18 cm langen Brenneisen aus Bene und Lakitelek sind auch als solche zu betrachten (552, 555). Der Gebrauch dieser Geräte wird durch die einschlägigen Angaben der Magistratsprotokolle der Stadt Kecskemét bekräftigt. Wir kennen zwei Formen des Striegels, des wichtigsten Gerätes zum Reinhalten der Pferde, aus dem XV. —XVI. Jahrhunderte. Die eine ist ein halbzylinderförmig gebogenes, auf beiden Rändern gezacktes Eisenblech ohne Handhabe, das durch 4 3 K. Szabó, Viehbrandzeichen der Hirten von Kecskemét (ungarisch), in der Zeitschrift Néprajzi Értesítő, 1932. Deutscher Auszug auf S. 138.
