SZABÓ KÁLMÁN: AZ ALFÖLDI MAGYAR NÉP MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 3. (Budapest, 1938)
GERÄTSCHAFTEN DES HAUSHALTES
110 — homok betemette volna. Azonban az ásatások alkalmával előkerült edénydarabok, azok változatos díszítései szintén kellőleg igazolják alföldi népünk gazdag konyhabarendezését a XIV.-XV. sz.-ban. A konyha felszereléséhez kell sorolnunk a jóformán minden ház omladékában megtalálható sótörő kavicsokat. A hosszú használat folytán a sótól a legtöbb sótörő kavics vörös szint kapott (507). Ezen egyszerű háziszerszámot a XI. sz.-tól kezdve majd minden magyar lakóhelyen megtaláljuk. Az évszázadokon át használatos forma Alföldünkön valószínűleg a XIX. sz. elejéig él. Apám többször elbeszélte, hogy nagyapám, aki a félegyházi felkelő sereget az 1848. évi szabadságharc idején Verbász ostromához vezette, mily sokat vesződött fegyelmezetlen emberekkel, kik a várból kilőtt ágyúgolyók meg szerzése felett civakodtak. Mindenki akart egy ágyúgolyót sótörőnek hazahozni. A XIX. sz. közepén famozsarakhoz használt kovácsok készítette hosszúnyelű vas-sótörők terjednek el, a jobbmódú házaknál pedig kőből készült sódarálót használnak. A konyha felszereléséhez tartoznak a kovász- vagy más néven teknőkaparók (508—509). Falusi kovácsok, lakatosok készítették ezeket. Mint látjuk az egyiknek nyele csavartszárú s mindkettő fogóvégét karikára hajtották fel. Mi vei a XVI. sz.-ot megelőző időkből kovász, illetve teknőkaparókat nem ismerünk, ezeket kell a legrégibb magyar formáknak tartanunk. Minden ház omladékában találunk különböző nagyságú és finomságú fenőkövet vagy azok töredékeit. Szinük leginkább világosszürke (524—527). Néhol különböző formájú tűzkiütő acélok kerülnek elő. A XV.—XXI. sz -ban még élnek a régi honfoglaláskori formák; ilyen a lantalakú (513), melyet nemcsak honfoglaláskori sírokból, de avar leletekből is ismerünk. Lakiteleken találtam egy másikat, amely az előbbi formának változata (514). A harmadik tűzütő acél ovális forma, hegyben végződő és kéttalpú (515), míg az előbbiek egytalpúak. Ezen utóbbi a XVIII.—XIX. sz.-beli pásztornépünknél és parasztságunknál általánosan elterjedt és néprajzi gyűjteményeinkből annak sok változatát ismerjük. Minden házban megtaláltam az ollót vagy töredékét (528—529). Vannak kisebb és nagyobb formák, hosszúságuk általában 12 —18 cm. Egy bronzvarrótű Baracson került elő, az egyik ház omladékából (516). A mai gyári tűkhöz képest endlich die Trümmer durch den Flugsand verschüttet wurden. Man kann sich aber aus dem Scherbenmaterial über die reiche Ausstattung der Küche des XV.—XVI. Jahrhundertes in Niederungarn ein hinlänglich klares Bild verschaffen. Zur Küchenausrüstung sind die seit dem XI. Jahrhunderte bis zum Anfang des XIX. Jahrhundertes fast in jedem Hause gebrauchten Kieselsteine zum Salzstossen zu rechnen. Infolge langer Benützung und vielleicht durch den Farbstoff des Salzes sind die meisten rot gefärbt worden (507). Auch Kanonenkugel wurden später zu diesem Zweck verwendet und wurden dieselben erst um die Mitte des XIX. Jahrhundertes durch eiserne Mörserkeulen oder Mahlsteine ersetzt. In der Küche wurde auch der durch Schmiede oder Schlosser angefertigte eiserne Muldenschaber zum abschaben des Sauerteiges verwendet (508—509). Der eine hat einen spiralgedrehten Stiel ; beide sind am Ende des Stieles ringförmig umgebogen. Aus den früheren Jahrhunderten sind diese Geräte unbekannt, folglich müssen die obigen als die ältesten ungarischen Formen angesehen werden. In einem jeden Hause kommen verschieden grosse und feine Wetzsteine und deren Bruchstücke vor. Meistens sind diese von hellgrauer Farbe (524—527). Mancherorts kamen verschieden geformte Feuerzeuge aus Stahl zum Vorschein. Im XV. —XVI. Jahrhunderte leben noch die alten Formen der Landnahmezeit, die lautenförmigen Schlagzeuge (513). In Lakitelek ist eine Formvariante aufgefunden worden (514). Eine dritte ist ovalförmig, zugespitzt, mit zwei Sohlen (515), wogegen die anderen einsohlig waren. Die letzte war im XVIII.—XIX. Jahrhundert unter unserem Hirtenvolk und dem Bauerntum allgemein verbreitet und sind in den ethnographischen Sammlungen viele Varianten derselben aufbewahrt. In jedem Haus kam eine Schere oder deren Bruchstück zum Vorschein (528—529). Ihre Länge beträgt im allgemeinen 12—48 cm. Zu Baracs kam eine bronzene 7'7 cm lange Nähnadel vor (516), die im Verhältnis zu den heutigen zu gross und roh bearbeitet ist. Einige Fingerhüte waren unter den ausgegrabenen Geräten. Die bronzenen Fingerhüte sind schon aus den Gräbern des XIV. Jahrhundertes bekannt. Ihre Grösse variirt zwischen 1'3 —17 cm (510 —512). Unter den Fingerhüten befand sich einer mit offener Spitze. Da solche nur von Schneidern männlichen Geschlechtes gebraucht wer-
