SZABÓ KÁLMÁN: AZ ALFÖLDI MAGYAR NÉP MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 3. (Budapest, 1938)
DIE BACKÖFEN
KEMENCÉK DIE BACKÖFEN A XV.— XVI. sz.-beli szobában lévő kemence minden valószínűség szerint inkább a a fűtésre szolgál, míg a házon kívül lévőt kizárólag sütésre-főzésre használták; ez utóbbit a mai hasonló rendeltetésű és elnevezésű kemencék után nyári kemencének nevezzük. A nyári kemencét eltérően a szobában lévő kemencétől sohasem rakták ki vagy díszítették kemenceszemekkel, illetőleg „kályhák"-kai. Szája mindig a ház bejárati ajtajával volt szemben (388—391). A nyári kemencék alapja körvagy tojásdadforma (417 és 419). Nem építették padkára, hanem mindig a föld színén állott. A nyári kemence alapját egy, de gyakran két sorban edénydarabokkal rakták ki és letapasztották, hogy a meleget jobban tartsa s így a kenyérsütésre alkalmasabb legyen. Ezen célra elcsempült fazekak, eltörött főzőedények darabjait használták fel. Különös figyelmet érdemelnek ezek az edénydarabok, mert azok között a használatból már akkor kiment régi edények töredékei lehetnek. Ugy a nyári, mint a szobai kemencék alapfalának vastagsága 20—30 cm között váltakozik (417—419). Felfelé a kemence alapfalai bizonyára vékonyodtak. Hogy milyen külső formája lehetett a XV.—XVI. sz.-beli nyári kemencéknek, arra ma még pontos feleletet adni nem tudunk, kör illetve ovális alapjukból arra következtethetünk, hogy vagy hengeralakúak lehettek, vagy olyanok, mint a szénaboglya, vagy alacsony, hosszúkás félgömbalakúak, tehát nem álló, hanem fekvő formák. A nyári kemencékkel ellentétben a szobákban lévő kemencéket minden esetben kirakták az úgynevezett „kemenceszemek"-kel, vagy másnéven „kályhák"-kal. Kemenceszemnek vagy kályhának azt az agyagból égetett, bögre vagy másforma kemencealkatrészt nevezzük, amelyet a kemence sárfalába raktak ; gyakran az egész kemencét ilyenekből építették fel. A kemenceszemek igen változatos formáinak egyWie bereits aus früheren Erörterungen hervorgeht, dienten die Backöfen der Stuben des XV. —XVI. Jahrhundertes in erster Linie zum Heizen des Raumes, während die auswärtigen für Kochen, Braten und Backen verwendet wurden und mit den heutigen Sommerbacköfen identisch sind. Im Gegensatz zu den Backöfen der Stuben, wurden diese nie aus Ofenkacheln hergestellt oder durch solche verziert. Ihre Öffnung war immer der Eingangstür des Hauses gegenüber angebracht (388—391). Das Fundament war kreisförmig oder oval (417 und 419). Ihr Boden war mit dem Erdboden gleich, also nicht auf Herdbänken errichtet, wurde in einer oder zwei Reihen mit Gefässcherben belegt und mit Lehm beworfen, damit sie ihre Wärme länger behalte und sich demzufolge zum Brotbacken besser eigne. Unter diesen Gefässcherben befanden sich Bruchstücke älterer Gefässtypen. Die Wandstärke aller Öfen schwankte am Fundament zwischen 20—30 cm (417—419). Dieselbe nahm nach oben höchstwahrscheinlich ab. Wie diese Backöfen äusserlich geformt waren, entzieht sich noch unserer Kenntnis, aus deren runden Grundform kann aber darauf geschlossen werden, dass dieselben entweder eine zylindrische, heuschoberähnliche oder eine niedrige, längliche Halbkugelform gehabt haben. In die Lehmwände der Backöfen der Stuben wurden Ofenkacheln eingelegt und wurde nicht selten der ganze Ofen aus solchen aufgebaut. Aus der Anzahl der unter den Ofentrümmern vorkommenden verschiedenen Kachelformen kann auch auf die Form der Backöfen geschlossen werden (441 — 442, 456). Die auswärtigen und inwendigen Ofen gleichen sich sonst in Betreff der Form und Grösse der Grundrisse. Der innere Durchmesser beträgt 140—190 cm (417—419). Der Ofen der Stube wurde von der Küche aus geheizt und mündete in dieselbe Ecke, wohin auch der auswärtige Backofen (387-392).
