SZABÓ KÁLMÁN: AZ ALFÖLDI MAGYAR NÉP MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 3. (Budapest, 1938)

DIE HÄUSER DER ZERSTÖRTEN ORTSCHAFTEN DES XVI. JAHRHUNDERTES

- 86 — a nyerges ló vagy néhány kezes jószág bekötésére szolgált ezen helyiség. Tulajdonképen nem is a ház alkotórésze és nem annak osztódása útján keletkezett, hanem a ház mellé ragasztott melléképület. A háztól kisebb-nagyobb távolságra több esetben találtam 50 — 100 cm-ig a földbe lemélyített pincének, veremnek, vagy kamrának használt helyiséget. Mizsén az egyik ház mellett lévő ilyen veremben ép állapotban lévő grafitos főzőedényben egy galamb csontváza volt. Hihető tehát, hogy a pinceszerű vermet élelmiszer tartására használták. A ház külső oldalához ragasztott, illetőleg az épülettől különállóan elhelyezett kemence arra szolgált, hogy nyári időben itt süssenekfőzzenek. A ma használatos nyárikonyhák után ezeket a régi külső kemencéket helyesen nyári kemencéknek nevezhetjük. Ugyanis nyáron ezen kemencék mentesítették a szobában lévő kemencét a használattól ; a lakóház így hűvös maradt. A XVI. sz.-ban elpusztult községek házalapjainak felásása gyakran nem járt különösebb tárgyi eredménnyel. Sokszor csak néhány, a házhoz tartozó vagy annak alkatrészét képező tárgy került elő. Ilyenek elsősorban a szegek, amelyeket vagy a tetőzethez, vagy az ajtó, ablak összeállítására, vagy más célra használtak. A házak omladéka között majdnem mindig találunk különböző nagyságúakat. Méreteik 10—30 cm között váltakoznak, fejük leginkább hosszúkás, ritkábban szögletes, valamennyit falusi kovács készíthette (405—409). Az ajtókat nagyrészt lakattal zárták. A lakatok használatához szükséges csuklópánt sokféle változatát gyűjtöttem össze (393—395). Az egydarabból készült hosszúkás, lapos alakútól a láncszerűig mindenféle forma akad. Valószínűleg ezeket nemcsak a ház ajtajához, hanem veremszerű kamra, ól, vagy istálló ajtajára is használták. A lakatok közül leggyakoribbak és legjellegzetesebbek a XVI. sz.-raa hosszúkás négyszögformájúak, melyeknek egyik oldalán kiemelkedő kulcstartó rész szokott lenni (396). Ritkábbak a háromszögalakú lakatok (397) és a hengerformájú dobzárak (398—399). A ház bejárati ajtaját fából vagy vasból készült tolózárakkal látták el (410—412). Ezekkel belülről az ajtót kulcs nélkül zárhatták, kívülről pedig egyszerű, meghajlított vasakkal nyitották. Ezen egyszerű kulcsok fogóvégét karikawesen sein. Für den ersteren sprechen die hier mehrfach vorgefundenen Pferdetrensen, Hufeisen, Krippenringe, Schabeisen oder deren Bruchstücke. Es ist daher nicht ausgeschlossen, dass dieser Raum zum Unterbringen einiger zahmen Tiere gedient hat und eigentlich nichts anderes gewesen ist, als ein hinzugefügtes Nebengebäude. Von den Wohnhäusern verschieden weit entfernt wurden öfters 50—100 cm tiefe Gruben vorgefunden, die vielleicht als Keller oder Kammer benützt wurden. In der Nähe eines aufgedeckten Hausfundamentes von Mizse wurde aus einer derartigen Grube ein unversehrtes Graphitkochgefäss gehoben, welches das Skelett einer Taube enthielt. Solche Gruben dürften daher zur Aufbewahrung von Lebensmitteln gedient haben. Die sehr verbreiteten auswärtigen Backöfen wurden gleich den heutigen Sommerbacköfen im Freien nur im Sommer benützt, um die Stube kühl zu halten. Die Ausgrabungen der Häuserfundamente des XVI. Jahrhundertes hatten oft keinen besonderen sachlichen Erfolg. Manchmal kamen nur einige Stück Kleingeräte zum Vorschein, wie z. B. Nägel von verschiedener Grösse, welche zum Befestigen der Türen, Fenster und des Dachgerüstes usw. gedient haben. Ihre Länge schwankt zwischen 10—30 cm ; ihr Kopf ist länglich, seltener eckig. Dieselben wurden von Dorfschmieden hergestellt (405-409). Die Türe wurden grösstenteils mittels Hängeschlösser gesperrt. Die zu diesen gehörigen Gelenkbänder (393—395) weisen von den länglich-flachen, aus einem Stück angefertigten bis zu den kettenförmigen viele Typen auf. Dieselben wurden wahrscheinlich auch an den Türen der Kammern, Ställe und Keller angebracht. Unter den Hängeschlössern sind die häufigsten und für das XVI. Jahrhundert bezeichnendsten die länglich-viereckigen, auf deren Schlüsselloch ein erhabener Schlüsseltragring (ringförmige flache Hülse) befestigt ist (396). Seltener sind die dreieckigen (397) und die zylindrischen Hängeschlösser (398—399). Die Eingangstür des Hauses war mit einem aus Holz oder Eisen angefertigten Schubriegel versehen (410—412), mit dessen Hilfe die Tür von innen ohne Schlüssel gesperrt werden konnte. Von aussen wurde die Tür mittels einfachen, gebogenen Eisenstücken geöffnet, deren Griffseite ringförmig umgebogen war (400—402). Von den kleineren Schlüsseln der Hängeschlösser sind