SZABÓ KÁLMÁN: AZ ALFÖLDI MAGYAR NÉP MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI EMLÉKEI / Bibliotheca Humanitatis Historica - A Magyar Nemzeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványai 3. (Budapest, 1938)
GERÄTE DER LANDWIRTSCHAFT
- 122 — len, hogy sátorkaró hegyei voltak, hiszen a kunok sátrait még a XIV. sz. végén is sokat emlegetik írott emlékeink. Azonban inkább a kezesjószág, vagy nyerges ló pányvacövekjének a vasalásainak tarthatjuk. A pásztorkodó nép felszereléséhez tartozik a csontból, vagy vasból készült ár vagy tőrök. Ezeket a kötélcsomó kibontására vagy bőr lyukasztására használták (572—573). Semmiben sem különbözik az őskori, vagy jelenkori hasonló rendeltetésű szerszámoktól. A jószágtenyésztés tárgyaihoz kell soroznunk a horogszerű szerszámakasztó vasakat (517, 521). Pásztoraink ugyanis a cserényben ma is használnak hasonló szerszámakasztó horgokat. Telelő jószág részére valamelyes szénát, takarmányt gyűjtöttek s azt a szálláshoz közel boglyába, kazalba rakták; innen húzták szénahúzó horoggal a kezes jószág részére. A bemutatott szénahúzó horgok hossza 25'5 és 17'5 cm (570—571). Népünk ugyanilyen alakú szénahúzó horgokat használ. Benén különböző gazdasági szerszámokkal együtt egy kovácsolt kétágú vasvillát találtam (575). Hossza 25 cm; ebből az ágak hoszsza 15 cm. Lehet, hogy disznópörkölésnél, vagy kemencefűtésnél használták, mert a gazdaságban használt vasvillák az Alföldön ennél jóval nagyobbak. Talált sarlóink hossza nyélnyúlványokon kívül 30—32 cm. Hajlásúk inkább a felső végükre esik (585—586). Hogy fogazott élűek voltak-e, azt a rozsdásodás miatt megállapítani nem lehet. A XV.—XVI. sz.-ban ezekkel arathattak. Bátky Zsigmond az ezekhez hasonló sarlókról mondja azt, hogy „a primitívnek minősíthető sarlóforma magyar földön honos, mert a rendelkezésünkre álló — igaz hogy gyér adatok szerint — hazánkon kívül nem fordulnak elő." Bátky ezen megállapításait anélkül tette, 44 hogy ismerte volna a középkori községeink ásatásaiból származó sarlókat. Megállapításainak helyességét eredményeink megerősítik és igazolják. A sarlón kívül a gabona aratásánál, fű leverésénél régóta használják a kaszát. A kecskeméti kovácsok céhszabályzatai szerint a XVII. sz.-ban a cégbe való felvételnek egyik feltétele az volt, hogy a segéd egy jó fűverő kaszát tudjon készíteni. Orgoványon, Lakiteleken és Benén házak omladéka között találtam régi ka4 4 Bátky Zs., Arató sarlók a Néprajzi Múzeumban. Erl. 1926. Adatok a iogazott élű sarlók elterjedéséhez. Ért. 1900-1901. Ujabb adatok arató sarlóinkhoz. Ért. 1927. bar zum Anbinden der Pferde gedient haben (574). Möglicherweise gehörten diese Kumanenzelten an, die in den Aufzeichnungen des XIV. Jahrhundertes noch vielfach erwähnt werden. Zur Ausrüstung des Hirtenvolkes sind auch die aus Knochen oder Eisen angefertigten Ahlen, die als Lochbolzen oder zum Ausknoten der Seile gedient haben dürften, zu zählen (572 — 573). Sachgüter des Hirtenvolkes waren jedenfalls auch die zum Aufhängen der Geräte dienenden hakenförmigen Eisen (517—521), die in den Hürden auch heute noch vorkommen. Das Futter wurde in Schober gesetzt und im Winter zu Fütterungszwecken mittels Heuhaken herausgezogen. Die hier abgebildeten sind 25'5 und 17'5 cm lang (570—571). Unser Volk benützt heute noch dieselben Formen. In Bene kam mit anderen Wirtschaftsgeräten zusammen eine 25 cm lange zweizinkige Eisengabel vor (575); Länge der Zinke 15 cm. Möglicherweise wurde sie beim Schweinesengen oder Ofenheizen verwendet, denn die Heugabeln der Landwirtschaft in Niederungarn waren grösser. Die mehr am oberen Ende gebogenen Sicheln der ausgegrabenen Siedlungen sind (585 —586), ohne Griffteil gemessen, 30—32 cm lang. Ob ihre Schneiden gezähnt waren, konnte wegen der Verrostung nicht festgestellt werden. Dieselben wurden offenbar zum Mähen gebraucht. Zsigmond Bátky äusserte sich über diesen Typ, ohne die aus den Ausgrabungen entstammenden Sicheln gekannt zu haben, dahin, dass die Heimat dieser primitiven Sichelform Ungarn sei, da nach den bisherigen allerdings spärlichen Angaben dieselben nirgends anderswo vorkommen. 4 4 Bátky's Ansicht wurde seitdem durch die mittelalterlichen Sichelfunde bestätigt. Ausser der Sichel war auch die Sense seit lange bekannt. Nach den Zunftvorschriften der Schmiede von Kecskemét aus dem XVII. Jahrhunderte war eine Bedingung der Aufnahme, dass der Gehilfe eine tadellose, zum mähen geeignete Sense anfertigen musste. Bruchstücke alter Sensen sind unter den Trümmern von Orgovány, Lakitelek und Bene vorgekommen. Der 4 4 Zs. Bátky, Sicheln des Ethnographischen Museums (ungarisch) ; in der Zeitschrift Néprajzi Értesítő, 1932, S. 75—80 ; deutscher Auszug auf S. 104. — Zs. Bátky, Beiträge zur Verbreitung der gezähnten Sichel (ungarisch); ebenda, 1900-1901. — Zs. Bátky, Neuere Daten zur Kenntnis unserer Sichel (ungarisch); ebenda, 1927, S, 114; deutscher Auszug auf S. 128.
