Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Kovács Ágnes | Nemzetközi kiállítások Münchenben és magyar résztvevőik

5. Az Alte Pinakothek R.: München im Bild 1909. de ha abból kifolyólag az embernek nemcsak a szakmájában kell képviselnie magát, és dolgozni, hanem még azon kívül, más mesterségeket is űzni, úgy, mint írnokságot, spediteurt, hordárt, kárpitost, aranyozót, diplomatát stb. játszani, úgy néha visszasóvárog a »közbizalmatlansag« után, mely állapotban csak festeni kelletett legalább" - írta Strobentz Frigyes 1905-ben K. Lippich Eleknek a minisztériumba. Majd így tudósított a kiállításról: „Nagyon szívemen fekszik, hogy tisztességgel álljuk a helyünket a Glaspalastban. Zichy gróf, a követünk, akit külön meghívtam a megnyitóra, nem igen érdeklődött irántunk, hanem rohant lengyel és cseh alattvalóival az osztrák termekbe, ahol az udvar fogadta. Úgyhogy a megnyitónál a magyar osztályon csak én magam kalauzoltam az öreg régenst, ki különben igen kedves volt és Munkácsyról beszélgetett, kit személyesen ismert volt. Az egész kiállítás különben nézetem szerint gyenge, kedvetlen benyomást tesz, különösen a külföld. Ugy látszik, sehol sincs már meg a kellő ambitio, csak régi szokásból küldenek rája."

45 Ezen a 9. nemzetközi kiállításon 38 magyar állított ki, közülük a nagybányai művészek jelentős sikereket arattak. Aranyérmet kapott Thorma János (1870-1937) (D/e erste Oktober, 1279. sz.) és Ligeti Miklós (1871-1944) (Liebe, 1840. sz.), második díjat kapott Ferenczy Károly (1862-1917) (Im Oktober, 33^. sz., Vordem Bade, 333. sz.) Kriesch Aladár (Weibliches Bildnis, 688. sz.; Ego sum via, Veritas et vita, 689. sz.), László Fülöp (1869-1937; Bildnis der Barons E. de Tuyll de Serooskerken, 627. sz.). A kellő ambíció hiánya, sok derekas igyekezet, ám kevés meglepetés - vagyis a művészeti életben bekövetkező válság jelei - már korábban is megmutatkoztak Münchenben. 1890-ben a Münchner Künstlergenossenschaft már több mint ezer tagot számlált, a városban élő professzionális művészek száma meghaladta a háromezret, és további harmincezer ember függött közvetlenül vagy közvetve a művészeti „üzem" működésétől. Ennek a művésztömegnek az eltartására a Kunstverein és a Glaspalast kiállításai lassan kevésnek bizonyultak, és megszaporodtak az anyagi jellegű konfliktusok a múvésztársadalmon belül. A szakítás 1892-ben következett be, amikor hetvennyolc művész kilépett a Künstlergenossenschaftból, és létrehozta a Secessiont. A kilépők egy része természetesen a fiatalabb generáció soraiból került ki, mint Leo Putz (1869-1940), Albert Weisbe rger (1878-1915), Franz von Stuck (1863-1928), Fritz von Uh de (1848-1911) vagy Lovis Corinth, de az idősebb generáció azon művészei is részt vettek a „szecesszionizálódásban", akik fellázadtak a Franz von Lenbach által vezetett társaság protekcionizmusa ellen. A kiválás nemcsak a generációs változások jele volt. „Ez az egyesület a változásokért harcol a művészeti viszonyokban, e változásokat már régen elkerülhetetlen szükségszerűségnek tartjuk" - mondja ki a Secession memoranduma. Ebben követelték az évenkénti nemzetközi kiállítások megtartását egy, a legmagasabb minőségi szelekció közbeiktatásával, kimondva a három kép-szisztémát, amely azt jelentette, hogy egy-egy művész legfeljebb három képet állíthat ki egy kiállításon - ezzel a művek számát akarták csökkenteni. Ezenfelül kijelentették, hogy a reprezentatív müncheni tárlatoknak elit kiállításoknak kell lenniük, de minden tehetség, legyen az a régebbi vagy újabb irányzatú, aki München hírnevét növeli, részt vehet a kiállításokon.

56