Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Hessky Orsolya | Az Akadémiától a modernizmusig. München és a magyar művészet 1850-1914 között

Piloty mellett Arthur von Ramberg (1819-1875), Wilhelm von Lindenschmit (1829-1895) és Wilhelm von Diez (1839-1907, 3. kép) osztályai voltak a legjelentősebbek.

30 A mesteriskolát (Künstleratelier, Meisterklasse) Cornelius vezette be Düsseldorfban, amikor még az ottani Akadémia igazgatójaként dolgozott (1819-1824). Itt kiválóan bevált az az elképzelés, hogy a képzés utolsó szakaszában a növendékek mesterük éppen kivitelezésre váró nagy munkájában segédkezzenek. Cornelius azonban Münchenben ezt nem valósította meg, helyette Gartner vezette be a két lépcsőre osztott oktatás második fázisaként az „önálló festőiskolákban" való tanulást, s ez később is működött. Az egyes osztályok mesterük köré csoportosulva egyben különböző irányzatokat is képviseltek. Az ezekben a közösségekben felvett modor, stílus révén rendkívül szoros művészeti kapcsolódások, szükségszerű összefonódások és kötődések alakultak ki. A különböző osztályokban rendkívül nagy számban tanuló magyar diákok alapvetően mesterük stílusával a kezükben léptek ki a porondra; ebben az időben a müncheni és a magyar festészet fejlődése azonos irányba mutatott. „Müncheni festészet" alatt itt a müncheni iskola fogalmát értjük, amelynek meghatározása a német szakirodalomban a következőképpen hangzik: „az »iskola« kifejezés ettől kezdve az Akadémia egyegy tanárára vonatkozik. Példaként említsük meg a híres Piloty-, Diez- vagy Lindenschmit-iskolát. De az Akadémián kívüli műtermeket is ezzel a névvel illetik. Az iskola kifejezés efféle használatától függetlenül a »müncheni iskola« megjelölés a Münchenben létrejövő művészet egészére, de különösen a 19. század második felének művészeire vonatkozik."

51 Tehát a müncheni Akadémián a 19. század második felében az egy-egy tanáregyéniség köré csoportosuló, különböző irányokat képviselő osztályokat a vezető mester nevével fémjelzett iskolának nevezték el, s ezek együttesen alkották a müncheni iskolát. Bár az idézetből kitűnik, hogy a fogalom később az egész szcénára kiterjedt, ezekben az évtizedekben még érvényes a megállapítás: „a müncheni iskola azonos a müncheni akadémiával".

32 Mivel a magyar festészet alakításában, a következő művésznemzedékek oktatásában szerepet játszó mesterek szinte kivétel nélkül ennek a „müncheni iskolának" a növendékei voltak, a magyar festészet egyértelműen ebből táplálkozott. Az első hullámot követő, azaz a 70-es években Münchenben tanuló vagy hosszabb ideig tartózkodó festőknek - pl. Mészöly Géza (1844-1887), Aggházy Gyula (1850-1919), Deák-Ébner Lajos (1850-1934), Paczka Ferenc (1856-1925), Pállik Béla (1845-1908), Mednyánszky László (1852-1919), Tölgyessy Artúr (1853-1920), PeskeGéza (1859-1934). Gyárfás Jenő (1857-1925), Vágó Pál (1853-1928) - munkásságában bizonyára nyomon követhető lenne a művészek közötti személyes kapcsolatokból adódó tematikus és formai átvételeknek a rendszere, amelynek segítségével tovább árnyalhatnánk a 70-es évek művészetének képét.

33 Ezekben az évtizedekben alakult ki tehát az a stíluspluralizmus,

iA amely aztán utóbb a század végéig meghatározta a müncheni művészeti életet, s biztosította sokarcúságát. Ennek összetevői az Akadémiából nőttek ki, azaz végeredményben egy tőről fakadtak. Mint említettük, ez csak a 19. század 70-es-80-as éveitől változott meg, amikor a művészeti élet alakulásában az Akadémia már háttérbe szorult. A magyar művészek második nagy hulláma nagyjából az 1870-es években tartózkodott Münchenben. Ekkor azonban már nem az Akadémia jelentette a vá^os egyetlen vonzerejét. 1858-ban, a négy évvel korábban felépült 3. Wilhelm von Diez: A verekedők, 1904. SzM (bt. 64)