Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
MŰFAJOK - A portré müncheni magyar mesterei (Bellák Gábor)
jellemezni őket, akkor Benczúrt a tárgyi környezet, a materiálisán megfogható, tapintható világ bűvölte el, Lászlót pedig a lényege szerint azonos, ám mindig változó ember. Benczúr soha nem jött zavarba, ha fotó után kellett festeni, sőt még egyik önarcképét is fotó alapján készítette el. Lászlónak viszont külön hitvallása volt a fotóval kapcsolatban. O mindig élő modell után dolgozott. Beszéltette modelljeit, s így mintegy olyan aktív szellemi állapotba hozta őket, amely garantálta arckifejezésük, vonásaik, mimikájuk természetességét. Lászlónál az állandó beszéd közben úgy alakult ki a kép, mintha maga is folyton változó, kanyargó medrü társalgás lenne. Itt felvesz egy fonalat, ott elejti, másutt megint fölveszi. Olykor ismétel, rákérdez, megáll, míg kialakul egy képlékeny, érzékeny, de mégis pontos összkép a másik emberről. Lászlónál a portré társalgási műfaj volt. Módszerében és végeredményében is „közös" alkotás. Ebből a szempontból érthető, hogy miért vált épp Angliában ilyen népszerűvé László festészete. Portréi olyanok, mint egy jó beszélgetés. Távolságtartóak, kimértek, nem patetikusak, nem érzelmesek, de stílusukban káprázatosak, szellemesek, pontosak. S ez is legalább annyit elárul az emberről, mint egy felkavaró lélekábrázolás. László modelljei előkelő emberek. Eleganciájukat viseletük, testtartásuk is elárulja. László ezt az eleganciát húzza alá könnyed, virtuóz festészetével. Pontosan azt hangsúlyozva, hogy az előkelőség nem pompa, dagályosság, teatralitás, hanem mindenekelőtt könnyedség. Ezzel szemben Benczúr portréi lényegének a kellékek, ruhák, drapériák minél életszerűbb visszaadása tűnik. László párbeszédszerü, „folyékony" festészetével szemben Benczúré olyan, mint egy szónoklat. Semmi nincs a véletlenre bízva, minden aprólékosan kidolgozott, határozott és vitathatatlan „állítás". S ez a fotóhasználat következménye. A fotón ugyanis minden részlet látszik. A fotó nem mérlegel a látvány lényeges és lényegtelen részei között; a fotón az arc egy előre beállított, előre megtervezett, mindig kicsit feszengően ünnepélyes formát ölt magára. „A fotográfia jól kiszámított pillanata, amit a modell tud és vár, nagy hátránya a természetességnek" - mondta László egy 1901-es interjúban. 14 S bár Benczúr nem mindig fénykép után dolgozott, stílusát a fotószerű látás akkor is befolyásolta, mikor élő modellt festett. Ferenc József magyar király saját bevallása szerint szerette Benczúr festészetét. Epp ezért nagyon jellemző az a történet, ami László Fülöppel esett meg Ferenc József arcképének készítésekor. Az első ülés alkalmával a király nagyon elcsodálkozott, hogy László üres vászonnal kezdett munkához. A király ugyanis hozzá volt szokva, hogy arcképeit már fotó alapján előre elkészítik, s ő csak az utolsó igazításokon jelenik meg, a korrigáló retusoknál. Ferenc Józsefet annyira meglepte László új módszere, hogy később több társaságban is érdekességként emlegette László üres vásznát. 15 László általában 4-5 ülés után jutott el a portré végső kidolgozásáig. Szemtanúk szerint portréi már az első ülés után is késznek tűntek. László szerint ez azért volt, mert ő minden alkalommal egyszerre dolgozott a kép egész felületén. A fő vonásokat, színviszonylatokat, háttéri kontrasztokat már a legelején rögzítette minden előrajzolás nélkül, s később ezeket fokozta, telítette, pontosította. Módszerét jól megvilágítja egyik leghíresebb képének, XIII. Leó pápa portréjának születése (MNG). A képet a magyar katolikus egyház rendelte meg 1900-ban, a magyar keresztény állam születésének 900. évfordulója alkalmából. Őszentsége és a festő római találkozását Fraknói Vilmos püspök szervezte meg. László nagyon meg volt hatva a pápa természetes és kedves egyéniségétől, de sajnos három ülés után rájött, hogy a portrét nem tudja úgy elkészíteni, ahogy szeretné. Újra kezdte a művet, s további négy ülés során olyan arcképet festett a pápáról, amit ugyanabban az évben, a párizsi világkiállításon aranyéremmel jutalmazott a nemzetközi zsűri. László arcképeinek minden részletét, nemcsak a fejet, de még a ruházatot is az élő modell után dolgozta ki. László módszerének másik híres példája Rampolla bíboros arcképének (1900, kat. 182) esete. Lászlót annyira megragadta a bíboros finom, törékeny keze, mely éles ellentétben állt Rampolla nagydarab, erős termetével, hogy egy ülés alkalmával csak a bíboros kezét festette: „Ugyanazon délután Rampolla bíboros képmásán dolgoztam, s mikor a kezeire került a sor, rájöttem, hogy ez sokkal nehezebb, mint
