Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

MŰFAJOK - A portré müncheni magyar mesterei (Bellák Gábor)

tűnt megbízható, rangos alkotónak a társadalom szemében. Franz von Lenbach müncheni műtermébe csak bonyolult ceremónia után lehetett bejutni. A neki ülő modell valóságosan is újjászületve érezhette magát már azelőtt, hogy a vásznon megszületett volna a képmása. A műteremnek azt kellett sugallnia, hogy a benne alkotó művész tökéletes munkát végez, s azt kellett biztosítania, hogy az ott vendégül látott modell az ülés ideje alatt maradéktalanul ellazulhasson. A műteremhez sokszor egy galéria járult (mint pl. Lenbachnál), ahol a leendő kliens megtekinthette - mintegy referenciaként - a mester munkáit vagy azok másolatait. Benczúr műterme is tele volt képekkel. Saját munkái mellett tanítványainak a klasszikus mesterek után festett másolatai díszítették a falakat. Tisztaság, csend, nyugalom vette körül a művész és modellje meghitt együttlétét. Ezt az együttlétet a művész munkája mellett leginkább a társalgás töltötte ki. László Fülöp, aki mindig élő modell után dolgozott, nagyon fontosnak tartotta, hogy a művész beszélgessen modelljével. „Törekedjék olyant elmondani, ami a modellt érdekli, s így iparkodjék az arc természetes kifejezését visszaadni."

3 Sőt, László még azt is megengedhette magának, hogy azt a modelljét, kinek társaságát unalmasnak találta, egyszerűen elküldje. Benczúrt is éppen kellemes társalgási modora miatt kedvelték, sőt a király minden budapesti vizitje során meglátogatta Benczúrt, még akkor is, ha nem modellülésről volt szó. Mindez nemcsak a művész és a művészet rangját emelte, hanem magát a portréfestészetet is a társasági események középpontjába helyezte. A portré definíciója alapvetően két fogalom köré épül föl: a hasonlóság és a reprezentáció fogalma

1 köré. A hasonlóság önmagában nem elegendő a portré meghatározásához. Hasonlóak a modelltanulmányok is a modellekhez, ezek azonban mégsem portrék, mert nem az ábrázolt személyiségről szólnak. A portré, hogy Hermann Deckert definíciójával éljünk, „az individuum reprezentációja egy adott személy látható vonásainak leképező ábrázolása által".

4 S itt a másik lényeges fogalom: a reprezentációé. A jelenvalóvá tételé, vagy ahogy sokszor szinonimaként is használják, a helyettesítésé. Vajon a látható vonások megfestése már reprezentáció-e? Jelenvalóvá teszi-e az ábrázoltat, pontosabban az egész személyt felidézi-e, ha csak kezét vagy lábát mutatja a kép? Egyértelmű, hogy a megjelenítés legfontosabb eleme az arc: „A kezek a kezei, de az arca az ő maga".

5 Ahhoz, hogy a hasonlóság reprezentatív értékkel bírjon, úgynevezett portrészerű hasonlóság kell legyen, ami nem más, mint az individualitás látható jele a képen. A portré reprezentatív, vagyis helyettesítő funkciójáról még a mindennapi képhasználatból is számtalan példát tudunk említeni. A családi fotóalbumokban a szeretett személy jelképesen, a kép által van jelen. Vagy ennek ellenkezője is érvényes, elég csak a választási portrék átrajzolására s a képen keresztül az ábrázolt jelölt nevetségessé tételére gondolnunk. Hogy a portrészerű hasonlóság más, mint a puszta hasonlóság, s hogy ez a személyiség lényegét képes kifejezni, mindenesetre csak a modern portréesztétikában fogalmazódik meg. Max Liebermann szellemesen válaszolt megrendelőinek, mikor kifogásolták, hogy a kép nem hasonlít eléggé az ábrázolt rokonukra: „A kép még őnála [ti. az ábrázolt személynél] is hasonlóbb"

6 A kép tehát valami lényegeset mond el a személyről, a személyiségről; lényegesebbet, mint amit alkalmasint a személy maga megmutatni képes. Ezért tudjuk egy számunkra ismeretlen személy képéről is megállapítani, hogy az portré-e. A portrék azonban nemcsak az egyénről alkotnak képet, hanem az egyén általános fogalmáról is. Benczúr, László és kortársainak portrémodelljei nemcsak önmagukat, mint egyéneket, mint szubjektumokat reprezentálják, hanem a korszakot is, a késő 19. század Magyarországát, s benne általában az ember helyét. A portré számos személyi és társadalmi kapcsolat eredménye. A portréban a művész, az ábrázolt személy és a közönség lép bonyolult kölcsönviszonyba egymással. Hogy ez a viszony mennyire képlékeny, jól mutatják azok a Benczúr portréiról írt kritikák, melyek hol a kép erényeit vagy hibáit taglalják, hol pedig az ábrázolt személy lelki vagy testi tulajdonságait. A portréfestetés nemcsak művészi feladat, hanem társadalmi cselekedet is, aminek célja a közönség előtt való megjelenés. Ilyen