Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
MŰFAJOK - Életképek (Szinyei Merse Anna)
alakult ki Magyarországon. Érdekes példája Feszty Árpád 1885-ös Bányaszerencsétlensége (Központi Bányászati Múzeum, Sopron), mely a többnyire zárt helyiségekben lejátszódó teátrális jeleneteket egy szabad térbe helyezett, festőién jellemzett drámai szituációval váltja fel. Kacziány Ödön humoros népéletképpel kezdte, aztán a Münchenben elterjedt misztikus és spiritiszta érdeklődés hatására fantasztikus kompozícióiban az érzékek fölötti világ impresszióit igyekezett megragadni. Már az eddigiekből is kitűnhetett, hogy az 1880-as évekre milyen ellenállhatatlan erővel terjedt el a magyar festészetben is az életkép. A lassanként időszerűtlenné váló történeti kép szerepét is átvéve most már ez vált uralkodó műfajjá, hiszen a kapitalizálódó vezető rétegek és a polgárosodó lakosság gyarapodó anyagi lehetőségei sosem látott virágzást indítottak a müpiacon is. Az életképek számbeli döntő többségét müncheni tanultságú festőink készítették. Igy a nemzetközi igényt kielégítő legváltozatosabb témák helyet kaphattak a vásznakon, melyekből néhány hazakerült, a 80-as évekre pedig a pesti müpiacon is eluralkodott. Virágzott a kolostorok belső életével foglalkozó barát- és apácafestészet (Weber Xavér Ferenc, Humborg Adolf), a fülledt levegőjű egzotikus Kelet téma (Eisenhut Ferenc, Tornai Gyula), a francia budoárok selyemruhás előkelőségeinek titkaiba bepillantó apró kabinetkép (Kéméndy Jenő, Kardos Gyula), az élcelődő családi zsáner (Spitzer Manó, Halmi Artúr, majd átmenetileg Vágó Pál), az édeskés gyermekkép (Peske Géza), a gáláns jeleneteket megörökítő szalonzsáner (Karlovszky Bertalan, Margitay Tihamér) és sok más, zömmel a frappáns csattanóra építő képtárgy. Külön csoportot képeznek a Wagner Sándor spanyolországi tanulmányútján készült zsáner jellegű, színpompás helyzetképek a tipikus spanyol életkivágatokkal. A romantikától kezdve egyfolytában virágzó népéletkép, közte a cigány téma adta ki azonban még mindig a zsánerek zömét. Egyik legnívósabb képviselője, Böhm Pál a 70-es évek első felében Szolnokon Pettenkofen utódja lett a Tisza-parti egyszerű nép mindennapi életének festői visszaadásában. A negédesen színpadias alakfelfogás azonban a 80-as évektől teljességgel eluralkodott a Münchenben nagy mennyiségben festett kompozícióin. Jellemzően jelentkezik itt a bajor főváros nagybani műkereskedelmének visszahúzó hatása, hiszen a sokat utazó Pettenkofen, sok szolnoki téma első mesteri megfogalmazója, sosem esett ebbe a hibába, így mindvégig korszerű tudott maradni. A müncheni Akadémia népszerű tanára, Wagner Sándor vágtázó hortobágyi csikósaival és egyéb lovas kompozícióival emlékezett rég elhagyott hazájára. A paraszt téma kisszerűbb művelői (Roskovics Ignác, Déry Kálmán) már aprópénzre váltották a tárgyban rejlő festői lehetőségeket, és elvesztek az etnografikus részletekben. Az anekdotikus tartalmú, néprajzi rekvizitumokat is felsorakoztató, külsőséges zsánerfestészet mellett azonban továbbélt a mélyebb mondanivalóra koncentráló realista vonal. Markáns képviselője, Gyárfás Jenő Munkácsy ecsetjére méltó nagyszabású kompozíciót festett Arany János Tetemrehívás című balladájához (kat. 115). A korabeli kritika főként a kettős megvilágítás mesteri megoldását dicsérte, de a lelkileg összeroppant főalak tébolyodott tekintetét túlzónak találta. Gyárfás okult a korholásból, ezért következő képén, a Disznóölésen (1883, Székely Nemzeti Múzeum, Sepsiszentgyörgy) egészen természetes hangot ütött meg. A képpel sikertelenül vett részt a Munkácsy-féle ösztöndíjpályázaton, ezért a rezignált művész hazatért Erdélybe, ahol kitűnő karakterábrázolásokat készített. A törődött, öreg formákat körültapogató, széles ecsetvonásai a Leibl-kör némely művészét, főként Wilhelm Trübnert és Carl Schuchot idézik. Az 1880-as években Münchenben működő magyar festők talán legnagyobb hatású egyénisége, Hollósy Simon a népi zsáner utolsó 19. századi megújítója volt. Leibi közeléből induló naturalizmusa fokozatosan telítődött fénnyel. Sosem hódolt be a novellisztikus tartalomnak vagy a fényképszerű pontosságnak. A levegős, világos naturalizmus széles terjedését mutatja Karcsay Lajos kevés ismert müvének legnagyobbika, az egyszerűen komponált Almaszüret (1885, kat. 150), mely épp egy időben készült Hollósy híres Tengerihántás-képével (kat. 132). Nemcsak Hollósy-befolyást érzékelhetünk a hatalmas festményen,
