Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München szerepe a modern magyar festészeti szemlélet és stílus megteremtésében

Közép-Európában mintát nyújtottak a modern képzőművészet-kritika műfajának. Könyvének sikere természetesen szinte megjelenésétől fogva irigységet váltott ki a kollégákból, hiszen addig akadémiai, azaz tudományos képzettségű művészettörténész szakember nem írhatott ilyen szenvedélyesen, szubjektíven a kortárs művészetről. Hamarosan negatív kritikai hangok is belevegyültek a kezdeti lelkes ünneplésbe, majd ellenségeskedésbe csaptak át: Muther nem túl precíz idézési gyakorlata valóban teret adott a támadásoknak, melyek szerint Muther csak fércmunkát írt, és hogy mások szövegeit használja, fel se tüntetve a pontos forrásokat. Ez a plágiumvád, amelyet Muther eleinte nem vett komolyan, hamarosan tönkretette a szerző hírnevét, és megtörte tudományos pályáját. Nem kapott Münchenben egyetemi katedrát, csak Breslauban,

55 és a szűkebb szakmai közvélemény szemében nagyon gyorsan feuilletonistává fokozták le. Könnyed, elegáns, a kultúrtörténeti kontextust mindig számba vevő elemzései mégis elérték céljukat, több évtizedre példát adtak a képzőművészetről szívesen író tollforgatóknak, zsurnalisztáknak abban, hogy hogyan tudják metaforákkal, izgalmasan szubjektív asszociáció-füzérekkel és pszichologizáló elemzésekkel magukkal ragadni olvasóikat és a festészet, mi több, a modern kortárs festészet híveivé tenni őket. Nagy szintézise megihlette Európa legtöbb művészeti íróját, kritikusát, és átalakította a képzőművészetről írott kritikák, tárcák stílusát nemcsak az egész német nyelvterületen, hanem nálunk is.

56 Az 1892-1893-1894-es esztendők müncheni „sztárfestői" - Uhde, Corinth, Stuck, Herterich, Piglhein, Bruno Becker - kétségkívül hatottak az ott élő fiatalabb magyar festőkre. Ferenczy is áttelepült Münchenbe. Az 1892 és 1896 közötti négy esztendő számos stiláris változást hozott a legtöbb nyugtalanul kísérletező festő életében. Csók István válságba került, Ferenczy rátalált első olyan egyéni stílusára, amivel maga is azonosulni tudott, Réti szintúgy. Ezeknek az esztendőknek a főművei éppolyan sokfélék, mint a bármely más európai művészeti centrumban ekkor született képek. Korstílusról vagy csoportstílusról már és még nem lehet beszélni, még egy-egy domináns tendenciát is nehéz kiemelni, hacsak nem a szimbolizmus felé való tájékozódást. A hangulati szimbolizmus magyar példái (Csók: Árvák, Réti: Bohémek karácsonyestje idegenben, Strobentz: Esti séta [MNG], Ferenczy: Orfeusz [kat. 83], Nápolyi emlék [kat. 87], Háromkirályok [MNG], Vaszary. Aranykor [MNG] stb.) szinte elképzelhetetlenek a müncheni élmények és alkotói atmoszféra nélkül. A rejtetten, szinte titkoltan megélt hatások (Whistler képei, a festészet zeneiségének, a zenével rokon karakterének az erejére való ráeszmélés, ami a szimbolizmus érdeme), mind hozzásegítették az 1890-es évek Münchenben is megforduló vagy ott lakó fiatal magyar mestereit, hogy a gyöngyházszínú vagy tompa szürkével tört színeket alkalmazó modern naturalizmust új stílussal, pontosabban több új stílusváltozattal váltsák fel. Az éles rajzosság helyett szfumátós, leheletfinom valőrök átmeneteiből szőtt színkompozíciókat festettek, sokszor pasztózusabbá vált az ecsetkezelés, és dekoratívabbá a kép, annak ellenére, hogy egyben több érzelmi sugallatot közvetített. A kísérletező magyar festők új kompozícióikon a hangulat jegyében írták át a valóságot, és ezt a művenkénti más-más hangulatot immár lágy, puha színátmenetekkel, „szimbolisztikus palettával" festik. Ezeken a képeken sokszor egyetlen szín dominál, és expresszív, sugallatos erejénél fogva átírja a látványt, a tényszerű valóság mellett (vagy azon túl) annak szubjektív, pszichológiai valóságát jeleníti meg. Nem a közvetlen empirikus szituáció áll a mű üzenetének a középpontjában, hanem egy spirituális, lelki-szellemi, sőt, esetenként már-már misztikus élmény képi megragadása. Ez a „pszichológiai fordulat" hosszas előzmények után Münchenben 1891-1893 között történt. (Franz von Stuck, Bruno Piglhein, Herterich, Albert von Keller képein.) A képtémák lassan szintén módosultak, és bár a jelen valóságából merítették a szcénát, de már elhagyták a narratív zsanért, és „állapotképek" lettek, csendéletszerű jelenetek. Néhányuk pedig Epilógus