Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)
TANULMÁNYOK - Walter Grasskamp | Akadémiai művészek
végzik. 15 Paradox módon a vállalkozói lét hozzátartozik a sikerhez, ám a művész semmi esetre sem jelenhet meg a vállalkozó szerepében, és főként nem brillírozhat e téren - ezt csak olyan művészek engedhetik meg maguknak, mint Andy Warhol (1928-1987). A modern művész „gazdaságtalan" heroizálésának - a bohém, a festőfejedelem vagy az idealista sztereotípiájának - az elemzése Ruppert könyvének a modern művész társadalomtörténetével kapcsolatos legnagyobb eredménye. Mindez persze nem csak a művészeti életben változott meg időközben (ma már Jeff Koons [1955—] vagy Damien Hirst [1965—], Warhol vállalkozó-tanítványai ennél is tovább léptek a cinizmus irányába); a művészettörténet a régebben hősökké romantizált figurákra, mint Dürer, Rembrandt vagy a Cranachok, újabban szintén vállalkozókként tekint. Ez csak részben a modern folyamatok visszavetítése: végre véget érhet a művészet gazdaságosságának életidegen tagadása, amely a művészettörténetben régóta meghatározó volt. Alaposabb megfigyelés után észrevehető, hogy az akadémiai művész kifejezésnek két különböző nagy, de koncentrikus hatóköre van: tágabb értelemben valamennyi ott képzett művészre vonatkoztatható, szűkebb értelemben viszont a tanító professzorokra, akik tehát kettős értelemben is akadémiai művészek. Tágabb értelemben a kifejezés nem specifikus, mivel szinte valamennyi európai modern művész tanult valamelyik akadémián; mindenki, akiben feltámadt az igény arra, hogy művész legyen. Azok a művészek, akiknek újításai az avantgárd korában antiakadémikus jelleget öltöttek, azelőtt többnyire akadémiai képzésben részesültek, bármilyen rövidre sikeredett is az, vagy bármennyire is próbáltak megfeledkezni róla, mivel nem illett bele az avantgárd összképbe. Ha minden akadémiai végzettségű művészt akadémiai művésznek neveznénk, annak az lenne az előnye, hogy meg lehetne őket különböztetni az ipari vagy iparművészeti iskolát végzettektől, azaz a kézműves művészek utódaitól. Tipológiai szempontból azonban ez sem egyszerű, mivel az iparművészeti iskolát végzettek közül többen elvégeztek néhány szemesztert az akadémián is, sőt ezeknek az intézményeknek a professzorai közül többen is akadémiára jártak, és megpróbáltak - részben sikerrel - az iparművészeti tanári állásból akadémiai tanárrá előlépni. Ami a képzés tartalmát illeti, valószínűleg abból kell kiindulnunk, hogy a szándéknyilatkozatok, tantervek, jegyzőkönyvek és vizsgaelőírások, valamint a tényleges történések között mindig óriási volt az eltérés, akárcsak napjainkban. A mindennapokról természetesen hiányosak az információink; elsősorban naplókból, visszaemlékezésekből és levelekből, tehát szubjektív nézőpontokból rekonstruálhatók. Annál nagyobb az érdeklődés azon művészek iránt, akik akadémiai professzorként maguk is végigjárták a képzés fokozatait - ez azonban persze nem mindig van így. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis lehetségessé vált, hogy akadémiai (vagy legalábbis iparművészeti iskolai) képzésben részt nem vett művész is az akadémia professzora legyen. 16 Ezzel azonban az akadémiai művészt a dilettánsoktól megkülönböztető kritériumok egyike elvész; bár valójában csak kivételes esetekről van szó, hiszen rendszerint még mindig akadémiai végzettségű művészekből lesznek akadémiai oktatók. A kortárs modern művészek körében ez érdekes ellentmondáshoz vezetett, az avantgárdtól kezdve ugyanis a modern művész önmegfogalmazásának elengedhetetlen feltétele a manifesztumokban, pamfletekben és interjúkban megnyilvánuló, hangsúlyosan ellenséges retorika, másrészt viszont az akadémia a mai napig a művész-utánpótlás professzionalizációjának központi intézménye, ahol a professzorok szándékosan akadémiaellenesen és az akadémiai hagyománytól idegen módon viselkednek, ahogyan azt például Joseph Beuys (1921-1986) tette. A radikális modern művészek antiakadémikus retorikája és a diákok képzési helyeként funkcionáló akadémia folyamatos jelentősége közötti kontraszt pedig az egyik legérdekesebb kérdés a művészet professzionalizálódásának történetében.' 7 Az avantgárd és akadémizmus közötti ellentmondásos kapcsolat megfelel az „akadémikus" kifejezésben rejlő ambivalenciának: ami az avantgárd művészek számára, saját képzésüktől és tevékenységüktől
