Szücs György szerk.: München - magyarul, Magyar művészek Münchenben (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/6)

TANULMÁNYOK - Sármány-Parsons Ilona | München modernsége. Az 1880-as évek második fele és a Secession megszületése

5. James McNeill Whistler: A művész anyja, 1871. Musée d'Orsay, Párizs ©Peter Willi-Artothek 6. Fritz von Uhde: Nehéz út, 1889/1890. Neue Pinakothek, München © bpk, Berlin 2009 /Bayerische Staatsgemäldesammlungen (kat. 316) őre (Museum Villa Stuck, München) fény- és színkezelésében is szokatlanul új volt, akárcsak a kisebb, Ártatlanság (Collection N. Manoukian, Paris) című kép, amely egy fiatal lányt ábrázol liliommal a kezében. Az allegorikus figurák megjelenítése annyira érzéki volt, olyan ambivalens érzelmeket pendített meg, hogy pszichológiai szempontból is modern felfogást képviselt. Ezzel indult a fiatal festő szédületes pályája, melynek során a város festőfejedelmének, Franz von Lenbachnak riválisává lett, és az ő festményei váltak a német Jugendstil szenzuális antikvitás-imázsának emblémáivá. A közönség kedvence és a sajtószenzáció tárgya viszont 1889-ben még Gabriel von Max (1840-1915) groteszk és ironikus, a naturalizmus precizitásával megfestett képe, a Majmok mint kritikusok volt, amelyet borsos áron meg is vett a bajor állam. A második, 1890. évi nemzetközi kiállításon jelentős új képek szerepeltek: Uhde Nehéz út című biblikus képe (az eredeti cím Az út Betlehembe lett volna) a hangulati szimbolizmus egyik remekműve (6. kép). Ködös téli alkonyban sáros, esőáztatta úton a falu felé botorkál egy emberpár. A férfi támogatja a roskadozó, állapotos asszonyt, remélve, hogy elérik a távolban látszó faluvégi házat. A festő a kortárs valóság nyomorúságával kapcsolja össze a bibliai eseményeket, a mindenkori szegények és kiszolgáltatottak sorsában újra megismétlődik Mária és József története, ezáltal a realistán megfestett modern jelenkori jelenet örök emberi drámává lényegül. A kép pszichológiai hitele megragadta az érzelmességre hajlamos közönséget, és ettől fogva Uhde rendhagyó, modern értelmezésű biblikus témái fokozatosan elfogadottá, sőt egyre népszerűbbé váltak. Franz von Stucktól a megelőző év fényben úszó szimbolista képei helyett egy sötét, fenyegető, látomásszerü vízió volt látható, a Lucifer (1890). Stuck ezt követően elkötelezettje lett a sötét, drámai színvilágnak, és éteri alakok, angyalok helyett az antik mitológia vagy az Ótestamentum témáiból választott vészt hozó, fenyegető hatalmú, a sötét ösztönök világát megelevenítő lényeket. Max Liebermanntól a tengerparti jelenetet ábrázoló realista Hálófoltozók (1887-1889, Hamburger Kunsthalle, Hamburg) és a Nő kecskékkel a dűnén (7. kép) című kép szerepelt, amely mind köznapi témájával, mind kompromisszummentes realizmusával „a csúnyaság apostola" címet szerezte meg a festő számára. Bár a kritikák részletesen nem tértek ki rájuk, de Josef Israels (1824-1911) nyolc képe is látható volt, és egy kisebb emlékkiállítás a belga realista, egyszersmind plein air festő, Anton Mauve (1838-1888) tájaiból. A tekintélyes Hans Thoma (1839-1924) is több korábbi képpel szerepelt. A nagy szenzációt a külföldi kiállítók közül ebben az esztendőben a skótok, a Glasgow Boys vendégszereplése aratta. A tizenhét kiállító művész közül James Guthrie (1859-1930), E. A. Walton (1860-1922), William Yor< MacGregor (1855-1923), John Lavery (1856-1941), William Kennedv (1860-1935), Alexander Roche (1861-1921) és Thomas Millie Dow (1848-1919) került a figyelem középpontjába. A 70-es évek végén saját kísérletezéseik eredményeképpen kialakított, lakonikusan visszafogott, de a borús skót táj fény- és színhatásait költői érzékenységgel megragadó képeket festettek. A 80-as évek első felében, főképp a hágai iskola és Bastien-Lepage hatása alatt néhányuk annak a lebilincselő