Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Mikó Árpád: Pannónia újjászületése

20. kép: Szathmári György pécsi püspök pasztofóriuma (Pécs, Székesegyház) tári anyagból került át a Reneszánsz Kőtárba. Negyven körül van azoknak a faragványoknak a száma, amelyek lelőhelye bizonytalan, még ma is közel kétszerese a hiteles lelőhelyű pécsi daraboknak. Közöttük vannak a legfontosabbak: egy rozettás díszű vörösmárvány ajtókeret két töredéke (VII-54.), egy másik, szintén vörösmárvány keret három darabja (VII-55.) s két félköríves záródású Szathmári-címeres ajtókeret. A vörösmárvány keretek a legkorábbiak közé tartoznak a városban; a rozettás darab mintha a mintakép szerepét töltené be : a ma ismert faragványok legszembetűnőbb formulája a levélköteggel kapcsolt rozetták végtelen sora. A szalagfonattal kapcsolt rozettasor is gyakori, de feltűnnek a reneszánsz díszítőművészet más közhelymotívumai : a párosával összefogott delfinek, egymásra tornyozott vázák, lobogó lángnyelves kandeláberek is. Egyértelmű a motívumok egyre durvább kivitele. Másra következtetni mindebből, mint helyi, autochton fejlődésre, nem lehet. Az 1510-es évektől virágzott itt a reneszánsz kőfaragás, feltehetően Pécs pusztulásáig (1543), s idővel a helyi stílus városképi jelentőségűvé válhatott. Úgy tetszik, a műhelyek export-tevékenységet is folytattak : innét kerültek kőfaragványok a közeli Siklósra Perényi Imre építkezései idején, majd később, amire néhány feltűnően durva faragvány következtetni enged,

29 s talán innét jutott a siklósi ferences templomba 1535-ben egy pasztofórium is, amelynek töredéke a 19. század elején még látható volt;

30 azután Pécs váradra is, annak legdurvább rétegébe, szintén a harmincas években (VII-60.); azután távolabbra, a Tolna megyei Máré várába, ahol Bakith Pál építkezett 1527 és 1533 között, s ahol a faragványok mind a pécsiek durvább változatai; sőt még távolabb, Ozorára (VII48-50.),

31 vagy a Tolna megyei Nyékre (VII-51.). Ha mindehhez hozzácsatoljuk a városban nagyjából ugyanekkor működő majolika-műhely tevékenységét (VIII-42-44. és 41.), s végigtekintünk a városban megforduló humanisták során, az itt született Bornemisza (Abstemius) Páltól, a római feliratokat itt is lejegyző Megyericsei Jánoson át a tudós nagyprépostokig, Brodarics Istvánig és Macedóniai Lászlóig, akkor egy rendkívül pezsgő életű, virágzó, gazdag város képe rajzolódik ki előttünk, egy olyan város képe, amelynek művészete az összekötő kapocs lehetne az ország nyugati fele és Kelet-Magyarország s Erdély kicsivel később kibontakozó reneszánsz művészeti kultúrája között. V. Helységnevek telefonkönyvszerű felsorolásával nem intézhető el a reneszánsz építészet terjedése a Dunántúlon sem, bár az utóbbi másfél-két évtizedben - főleg Koppány Tibor kutatásainak köszönhetően - a lelőhelyek száma is közel a duplájára nőtt. Az építészeti faragványok zöme egyszerű profilozású nyíláskerettöredék. Szerepük a templomokban csak jelképes lehet : a soproni Szent Mihály-, a zalaszántói, a szentkiráíyszabadjai, a csöglei, a kisapáti, az andocsi templom (s a sort hosszasan lehetne még folytatni) „reneszánsz" ajtajai mind gótikus térbe nyílnak. Az alVantica tabernákulumok (Pomáz, Balatonszemes, Siklós) hasonlóképp idegenek. A várak lakóépületei is csak a Jagellókorban kezdenek átalakulni (Simontornya, Devecser, Ozora, Dombó [Tolnában] stb.); cortegiano szellemben, a török fenyegetés árnyékában.

32 A nagyobb műhelyek lassan körvonalazódnak. A központ Buda-Esztergom, szétválasztásukra azonban egyelőre nincs sok esély. A vörösmárvány faragványok java része ide köthető, s nemcsak a Dunántúlon, hanem az egész országban. AlVantica építészeti farag-