Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Takács Imre: A gótika műhelyei a Dunántúlon a 13-14. században

TAKÁCS IMRE A gótika műhelyei a Dunántúlon a 13-14, században Az északon és keleten a Duna, délen a Dráva és a Mura, nyugaton az Alpok nyúlványai által közrezárt tájegységet, amely az újkori latinitásban és a szépirodalmi nyelvben a földrajzi értelemben nagyjából vele azonos római Pannónia provincia nevét viseli, a középkorban sem közigazgatási, sem egyházi, sem kulturális, sem művészeti, sem egyéb határvonalak nem különítették el soha a magyar királyság többi részétől.

1 Az első, és igen lényeges kérdés tehát, amely a kiállítás készítőit mindvégig foglalkoztatta, hogy miféle alapon beszélhetünk, s beszélhetünk-e egyáltalán művészeti régióról a Dunántúl esetében. Viselt-e e táj jellegzetes kulturális és művészeti arculatot a középkor századaiban? Beszélhetünk-e egyáltalán dunántúli művészetről és e terület műhelyeiről, vagy inkább művészetről, műhelyekről és mindenekelőtt művekről a Dunántúlon? Úgy tűnik egyelőre, hogy biztonságosabb az utóbbiakkal megelégednünk. Nehéz volna megmondani, hogy a római provincia fennmaradt, vagy a népvándorlás után romjaiból újjáéledt és újranépesült, sokszorosan kicserélődött és keveredett lakosságú városainak - Pécs, Óbuda, Szombathely, Sopron, Győr - középkori polgárai a környezetükben részben még bizonyosan fennálló jelentős ókori épületromok és „hadi utak" használatán kívül érzékelték-e, tudomásul vették-e lakóhelyük historikumát, érzelmileg kötődtek-e tradíciójához. Bizonyítékaink erre sem az írott forrásokban, sem a tárgyi emlékek között nincsenek. A honfoglalás utáni topográfiai hagyománykeresés olyan bizonytalan hitelességű adatai, mint Anonymus Gestá)ának utalása Attila király óbudai „palotájára" éppen amellett szólnak, hogy a középkorban itt élő népek kulturális kontinuitás-tudatának kérdését igen nagy szkepszissel kezeljük. A történettudományban az is vita tárgyát képezi, hogy a terület 9. századi karoling-szláv egyházszervezetének és helyneveinek továbbélése milyen mértékű volt az Árpádok korában.

2 Noha etnikai folyamatosságról egyáltalán nem lehet szó, a kulturális hagyományok továbbéléséről is alig, a tájnak a művészetföldrajzzal kapcsolatba hozható vonásai, az ország legfontosabb világi és egyházi központjainak, legjelentősebb kolostorainak létrejötte, a mai napig megfigyelhető sűrű település- és úthálózatának kiépülése, viszonylagos gazdasági fejlettsége bizonyosan nem független a közelibb és távolabbi történeti előzményektől. A királyi udvar székhelyei, Esztergom és Óbuda, később Visegrád és Buda, továbbá a királyi alapítású székesegyházak és kolostorok művészeti produkciója legtöbb esetben a földrajzi közelség és az alapítók személye révén kötődik koronként szorosan egymáshoz. A francia korai gótikus építészet magyarországi meghonosítása jelenlegi ismereteink szerint a 12. század végén - valószínűleg III. Béla király (1172-1196) életében - az esztergomi királyi palota újjáépítéséhez Ilede-France területéről hívott építőmestereknek, vagy a szintúgy III. Béla által alapított (1184) pilisi ciszterci apátság francia építészeinek köszönhető.

3 A burgundiai Acey-ből érkezett, a pilisi erdőben letelepedett szerzetesek templomának és a hozzá kapcsolódó, a ciszterci rend szokásainak megfelelő kolostorának romjait Gerevich László tárta fel az utóbbi évtizedekben. A terület, amelyen a kolostor fekszik, a középkori magyar királyság központi régióját képezte, szokás volt medium regninek is nevezni. Az alapításra Péter cíteaux-i apát és a ciszterci rend vezetőinek 1183as magyarországi látogatása, és az ezen alkalomból kiadott királyi privilégium-levél elnyerése után került sor.

4 Az oklevél a ciszterci rend magyarországi kolostorainak ugyanazokat a jelentős szabadságjogokat biztosította, amelyeket VII. Károly adományozott 1171ben a francia apátságoknak. Szinte bizonyos, hogy a privilégium kibocsátásával, illetve annak előkészületeivel áll összfüggésben Zirc és Szentgotthárd alapítása is. Az ásatások következtében Pilisen felszínre került, kiemelkedően magas színvonalú, nagy mennyiségű, koragótikus stílusú épületszobrászati töredék és az in situ falmaradványok művészettörténeti értékelése, a többezerre tehető kőfaragvány lokalizálása és kronológiai csoportosítása kezdeti stádiumban van. Az eddigi közlések és vizsgálatok alapján elfogadható munkahipotézisnek látszik, hogy a klasszikus, 12. századi ciszterci alaprajzi típusnak megfelelő, háromhajós, kereszthajós templom tervezése és a keleti részek építésének kezdete az alapítás körüli, 1180-as évekre datálható.

5 1186-ban fontos dinasztikus kapcsolat is létesült a magyar és a francia udvar között. III. Béla király második házasságát Capet Margittal, II. Fülöp Ágost nővérével kötötte, mégpedig olyan fényes külsőségek közepette, hogy a magyar király Oroszlánszívű Richárdéval vetekedő, legendás gazdagságát a korabeli közvélekedést írásba foglaló André de Chapelain nyomán még Drouart la Vache is - több mint száz évvel a menyegző után - közhelyként emlegette.

6 Az opus francigenum másik korai magyarországi emléke az esztergomi királyi palota kápolnája (1. kép). A pilisi apátsághoz földrajzilag nagyon közel eső épület téralakítási, kőfaragói stílusában felismerhető eltérések azt is mutatják, hogy a koragótikus művészet nem egyetlen forrásból táplálkozva jelent meg e tájon a 12. század végén. A palotakápolna szentélye egyetlen