Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Engel Pál: A középkori Dunántúl mint történeti táj

ső fokon a nyomásos gazdálkodásra - való áttérés első jeleit a nyugati megyéken lehet regisztrálni; a terméshozam ugrásszerű megnövekedésére ugyaninnen (és a németek lakta Szepességből) van először adat. A jobbágytelek intézménye, amelyen a 14. századtól fogva az újkoron át a magyarországi paraszti társadalom felépült, ugyancsak Ausztriából szivárgott át, és nálunk legelőször a nyugati határszélnek ma Burgenlandba eső falvaiban bukkan fel, eredetileg német nevén (laneus, Lehen). Mindezekkel az újdonságokkal sokkal későbben, mintegy száz év múlva találkozunk az ország keleti megyéiben, és elterjedésüket vizsgálva 1300 körül, mint Szűcs megállapítja, a Duna kelet felé még választóvonalnak mutatkozik. Hasonló jelenség figyelhető meg - Kováts Ferenc eredményei alapján - a pénzgazdálkodás elterjedésében, ami az agrárforradalmat követte. Itt is azt tapasztaljuk, hogy a folyó pénzben lebonyolított forgalom a Dunántúlon válik először általánossá, és jóval később, a 14. század közepére terjed el az ország keleti tájain. A Dunántúlon már régóta bécsi, magyar vagy szlavón báni dénárokban számolnak és fizetnek, amikor a Tiszántúlon vagy Erdélyben még az Anjou-kor (1301-1382) vége felé is fel-felbukkan a régi valuta, a rúdezüst. Midőn az 1330-as években pápai tizedszedők járják az országot, az Alföldön bizony még előfordul, hogy a plébános ezüstkupával vagy hasonlóval fizet, ami bizonyára annak jele, hogy nem volt elég készpénze. Nem biztos azonban, hogy a nyugati részek fejlődési előnye kezdettől, tehát a korai Árpád-korban is fennállt. Felmerült ugyan, és látszólag kézenfekvő, hogy ez az előny Pannónia hajdani romanizálásának volt a folyománya, ez a nézet azonban aligha tartható. Egyfelől a magyar honfoglalás idejére a római uralomnak már minden nyoma elenyészett. Ezt legbiztosabban a középkori helynévanyag összetétele mutatja, mert ennek legrégibb azonosítható rétege szláv, tehát a római kornál jóval későbbi. Noha feltehető, hogy egy-két nagyobb hely - például Pécs vagy Szombathely - az ókortól fogva többnyire lakott volt, szabályos kontinuitásról valószínűleg itt sem beszélhetünk. Másfelől, és ez a fontosabb, az ország nyugati felén belül sem kezdetben, sem később nem vehető észre különbség a romanizált és nem romanizált területek fejlettségi szintjében. Mindaz, amit fentebb a nyugati területek gyorsabb fejlődésének jeleként vettünk számba, éppúgy megfigyelhető a Dunától északra, Pozsony és Nyitra vidékén, mint a Dunántúlon. Egészben véve egyre valószínűbb, hogy a keleti és nyugati országrész közti, később mind nyilvánvalóbb különbség középkori eredetű fejlemény, a 13. század nagy átalakulásainak következménye. Minthogy ehhez a fő kezdeményezés nyugat felől érkezett, természetes, hogy hatása az ország nyugati felében érződött előbb. Nem szabad azonban lebecsülnünk más, tőle független tényezőket sem, amelyek a fejlődést ugyanilyen irányban befolyásolták. A 13. század folyamán gyökeresen megváltozott Magyarország külkereskedelmi helyzete. Megsemmisült Kelet-Európa két legfontosabb gazdasági centruma, 1204-ben Konstantinápoly és 1240-ben Kijev, ami hosszú távra megváltoztatta a térség forgalmának fő irányait. Kelet-Magyarországot addig elsőrendű kereskedelmi utak szelték át dél és kelet felé, ezek most megszűntek vagy sorvadásnak indultak. Olyan, a 12. században még virágzó piachelyek, mint Bács és Keve a balkáni, vagy Ungvár a kijevi út mentén, jelentéktelen porfészkek csupán a középkor második felében. A korai Árpád-korban még a Nyugat-Európából jövő telepeseket is inkább a keleti országrész vonzotta. A vallonok legjelentősebb kolóniái - az ország centrumát és Pécset nem számítva - Eger és Nagyvárad körül, a Hegyalján és a Szerémségben létesültek, a legnagyobb létszámú flamand és „szász" telepeshullám Erdélyben kötött ki. A legkorábbi ismert városi kiváltságleveleket (1201-1202) nem nyugat-magyarországi falvak, hanem Bodrogolaszi latin „vendégei" és Gyulafehérvár környékére érkező vallon telepesek kapták. Ám alighanem még a kereskedelmi utak átrendeződésénél is maradandóbb volt az 1241-1242. évi tatárjárás pusztító hatása. Ez, mint Györffy György számításaiból világosan kitűnik, a Dunától keletre volt a legsúlyosabb, ott is elsősorban az Alföldön. A viszonylag gyér írott forrásanyagból települések százainak eltűnésére és a népsűrűség drasztikus csökkenésére lehet következtetni. Ugyanezt támasztják alá, késő középkori források mellett, az elmúlt évtizedek régészeti kutatásai, amelyek névtelen falvak és templomok sokaságát, alig ismert monostorok impozáns romjait tárták fel. Mindezekből a dunántúlira emlékeztetően sűrű és fejlett településhálózat képe bontakozik ki, és ma már nyilvánvaló, hogy az Alföld merőben másként festett a 11-12. században, mint később. A Dunántúl nem kis részben ezeknek a fejleményeknek köszönhette fellendülését, nem utolsósorban a 13. századtól egyre intenzívebb itáliai és dél-német kereskedelmi kapcsolatoknak, amelyek a megszűnt orosz és bizánci „viszonylatok" helyét foglalták el. A 13. század nagyarányú modernizációs folyamata, miközben átalakította a paraszti életformát, megteremtette a polgári lét alapjait is. Az agrárforradalom mellett a korszak másik nagy jelentőségű fejleménye a nyugati típusú városfejlődés kezdete, ekkorra esik az autonóm polgári közösségként szerveződő, önkormányzattal felruházott kereskedelmi központok kialakulása. Ezek már a távolsági kereskedelem átrendeződött erővonalai mentén létesültek; részint az ország centrumában, részint azokon a kulcsfontosságú helyeken, ahol a fő nemzetközi utak az ország területére léptek. A Dunántúl esetében Sopron bizonyult ilyennek, a bécsi és prágai után harmadik legfontosabb nyugati útvonal határállomása, amely 1277-ben kapta legfontosabb privilégiumát. Győrt, ahol a soproni út beletorkollott a Bécs felől jövőbe, V. István 1271-ben szervezte várossá. Lényeges változások mentek végbe az ország közepén is. Itt a két legfontosabb centrum eredetileg a két korai uralkodói székhely, Esztergom és Székesfehérvár volt. Mindkettőt főleg vallonok lakták, akik valószínűleg a 12. században érkeztek, és a fehérváriak később magától Szent Istvántól eredeztették széleskörű kiváltságaikat. Ezek - az ún. fehérvári jog - 1240 tájától már mintául szolgáltak újonnan létesített városi közösségek számára.