Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

KATALÓGUS - I. ROMÁNKORI KŐFARAGVANYOK - Tóth Melinda: A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a románkorban

1-73. Feltámadó lelkek Pécs, székesegyház (1882-1891) homokkő m. : 66,5 cm, sz. : 41 cm, v. : 20 cm 1170-1180 körül A téglány alakú kőlapon egymás fölött két-két csípőig ábrázolt, ruhátlan figurát faragtak ki. Tartásuk frontális, mozdulatuk azonos: kezüket kifordított tenyérrel felemelik. Gerecze Pétert a pécsi római temetőből is ismert sírsztélékre emlékeztethette ez a különös relief, ezért publikálta ókori alkotásként; nem sokkal később, a milleneumi kiállításon a dombormű mindenesetre már az Árpád-kori kőfaragványok között szerepelt. Témájának halotti vonatkozása kétségtelen. A meztelen alakok elhunytak lelkeit jelképezik, kik feltámadván kikelnek koporsójukból; ennek jelzésére szolgál a két zóna közt erősen kiugró vízszintes elem, és ez az összefüggés indokolja a figurák nem teljes alakos bemutatását. Az üdvtörténet egyik utolsó fejezetének, a feltámadásnak a résztvevőiről van szó, a hálaadó gesztusból ítélve a kárhozattól megmenekült, üdvözülő lelkekről. A sírjukból feltámadó halottak jelenete hagyományosan az Utolsó ítélet ábrázolásának volt része, és mint ilyen integrálódott a román kor és a gótika nagy franciaországi portálkompozícióiba (pl. Conques, Autun, Saint-Denis). A francia kaputimpanonok alsó sávjában a holtak megelevenedését a maga cselekmény szerűségében jelenítették meg. A tételünkben vizsgált dombormű álló formátuma, ismétlődő motívumai és statikus kompozíciója ezzel szemben arra vallanak, hogy a relief a francia kőszobrászati mintákétól eltérő jellegű Utolsó ítéletképnek volt eleme. (Az angyal- és aggastyánalakokat is magába foglaló nagy kompozíció további részeire, a terv és kivitel lehetséges viszonyára nézve ld. 1-70-72.). A komponálás együgyűséget némileg magyarázza, hogy a dombormű mestere meglehetősen gyenge volt. Erre a két megmaradt arc közül főként a jobb oldali vonásai utalnak. A ferde síkokkal szétdarabolt arc, a durván formált száj s a kidülledő szempár itt alig sejteti, hogy az arcokhoz az 1-72. angyaláé, vagy valamely más társáé lehetett a minta (a bal oldali figura esetében a kapcsolat nyilvánvalóbb). A relief művészi színvonalán kétségtelenül javított valamit a festés, melynek összefüggő maradványai a mű látványát ma is jelentős mértékben meghatározzák. Ez a festés technológiáját tekintve is igen gondosnak mondható. A mennyet jelképező kék háttér előtt a négy lélek sárgás-rózsaszínes testszíne dominál. A fekete hajú, szemöldökű és szembogara figurák arcának festésekor figyelmet szenteltek az orcák pirosas folttal való kiemelésére. T. M. Gerecze P. : Római emlékkövek a pécsi székesegyházból. AÉ 14 (1894) 391 (15. sz.); Budapest 1896, 56. sz.; Gerecze 1896, 238; Szőnyi 1906, 704. sz.; Dercsényi 1962, 14; Hajós 1970, 48. Pécs, Dómmúzeum, ltsz.: 189. 1-74. Jákob (?) Pécs, püspökvár (1773, földből) fehér márvány, eredetileg színes kőberakással m. : 84 cm, sz.: 51,5 cm, v.: 12 cm 1170-1190 körül A pécsi késői románkori kőfaragványok között ez az egyetlen ismert figurális alkotás, ami márványból és nem homokkőből készült. Anyaga sárgás árnyalatú fehér kő az oldalnézetben látható szürkés erezettel, egyike azon márványfajtáknak, melyeket Pécs római kori elődje, Sopianae lakói importáltak főként sírsztélék készítése céljából (vö. Tóth M. 1994, 5-12). A csekély vastagságú, álló téglány alakú kőlap díszített homlokoldalán kettős keretben állóalakot ábrázoltak. A kőlap körvonalait követő külső keret jobb oldali részét utólag lefaragták, hiányzó alsó elemének kérdése a kő aljának eredeti kiterjedésével együtt tisztázatlan. A kissé szélesebb, felirattal ellátott belső keret árkádszerűen veszi körül a figurát, de alul is folyamatos; félkörös záradéka fölött a kőlap széléig két kis ívháromszög közvetít. A kemény kőanyagra a választott technikával kapcsolatban volt szükség. A két keret között és a figura körül kb. 2 cm-re mélyített durva háttér színes kövekből álló berakásnak volt az ágya. Az állóalakot véséssel dolgozták ki, a polikróm hatáshoz tehát grafikus elem is járult. A mell előtt kifordított tenyérrel ábrázolt férfialak arcának, kezének, ruházatának részleteit keményen vésett, egyenletesen vastag vonalak jelzik. A fejnek talán az ábrázolás témájával összefüggő, kényszerű szembeállítása különösen nehéz feladatot rótt a mesterre, kinek székesegyházi műhelybeli kapcsolatait elárulják a figura ruharészletei. A ráncok végpontjánál vésett kis félkörök, a redők merev egymás mellé hajtogatása a nagy Utolsó ítélet-kompozíció némely angyalalakjának modorosságait, s a műhely régebbi gyakorlatára is visszanyúló redőstílusát idézi emlékezetbe (1-72. csoportja; vö. Szőnyi 1906, 726. sz.). Nem sok invencióról tanúskodó, gépiesen síkba vetített plasztikus részletek ezek, éppúgy, mint egy további vésett technikával készült, ornamentális díszű pécsi töredéken (1-68.). A kivitel bizonyos fogyatékosságai ellenére nagyon jelentősek ezek a faragványok, a márvány inkrusztációnak az esztergomi Porta speciosa faragvány csoport jávai közel egykorú hazai emlékei (vö. 1-82, IV-3.). Különösen figyelemre méltó a tételünkben szereplő kőlapra és az esztergomi alkotásokra egyaránt jellemző kőberakásos technika, mely a korszak figurális művészetéből csaknem teljes egészében hiányzik. A padlódíszítésnél mindig szívesen alkalmazott, Bizáncban rangos figurális alkotásokon is megjelenő technikát a relief dominanciája a 12. század első felétől évtizedekre kiszorította az európai szobrászat fő vonalából. A technika modernebb változata, a szeszélyes körvonalrajzhoz jobban igazodó, főként masztix betétes eljárás is csak időlegesen jutott többnyire ornamentális szerephez a század középső harmadában, a román stílus hagyományos központjaiban (pl. Beaune, Autun, Lyon, Saint-Guilhem; Parma). Az inkrusztáció iránt a gótika első nagy korszaka nem mutatott érdeklődést; a vonatkozó észak-franciaországi alkotások minden jel szerint már a stílus 13. századi történetéhez tartoznak. Ilyenformán kevéssé valószínű, hogy a kőberakás immár régies technikáját a francia korai gótika közvetítette volna Magyarországra. A helyzet mintha épp fordított lett volna: a Porta speciosa polikróm márványburkolata esetében a megbízói koncepció látszik elsődlegesnek, és az inkrusztációs technikában jártas mesterek megszerzése a tervhez igazodó-