Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)

TANULMÁNYOK - Engel Pál: A középkori Dunántúl mint történeti táj

ENGEL PÁL A középkori Dunántúl mint történeti táj A Dunántúl földrajzi fogalom. Ma azt a domboshegyes, völgyektől sűrűn szabdalt területet értjük alatta, amely a Dunától délre a Dráváig, és nyugatra az országhatárig Magyarországhoz tartozik. Minthogy azonban az alábbiakban nem a mai, hanem a középkori Magyarországról lesz szó, a mainál valamivel nagyobb területet kell elképzelnünk, és bele kell számítanunk a hajdani Baranya, Zala, Vas, Sopron és Mosón megyék ama darabjait is, amelyek 1920 óta Horvátország, Szlovénia, Ausztria és Szlovákia részét alkotják. Nélkülük a hajdani Dunántúlról beszélni történetietlen volna. A fogalom történelmi használata így sem problémamentes. Hiányzik mindenekelőtt a név kellő historikuma. Latin szövegekben ugyan már az utolsó Árpádok idejétől kezdve előfordul a „Dunán túli föld", „a Dunán túli részek" egy országrész neveként, magyarul azonban ugyanezt csak az újkorból ismerjük. Még zavaróbb, hogy ezen a néven hajdan nem azt értették, amit manapság. Minthogy az ország közepe, ahonnan a török időkig a világot nézték, az Esztergom-Székesfehérvár-Buda háromszögben feküdt, érthetően „Dunán inneni részekről" beszéltek, ha valami okból a mai Dunántúlt kívánták megjelölni. „Dunán túlon" akkoriban az országnak azt a nagyobbik részét értették, amely a Duna vonalától keletre és északra terült el. Bele kell tehát törődnünk, hogy amikor a középkori Dunántúlról mai nevén fogunk szólni, eleve valamelyest erőszakot kell tennünk a történetiségen. Az sem feledhető, hogy egyáltalán magát a tájegységet vajmi ritkán emlegették. Az ókori Pannónia név, amely a római császárkorban nagyjából a Dunántúlt takarta, eredeti értelmében a magyar királyság idején már nem volt használatos. Ha olykor mégis leírták, akkor egész Magyarországot értették rajta, miként a pannon is - például az első magyar királyok címében, vagy némely bizánci és latin szerzőknél - a magyarnak lett a szinonimája. A középkori Dunántúl már nem volt egység semminő olyan tekintetben, amit a kor embere fontosnak talált volna. Politikai fogalomként csak elvétve merült fel, például III. András (1290-1301) idején, amikor a zavaros viszonyok miatt kivételképp külön nádora volt a „Dunán inneni" és a „Dunán túli" részeknek. Olyasféle külön kormányzatot, amilyen Erdélynek vagy Szlavóniának volt, a Dunántúl ettől az epizódtól eltekintve sohasem kapott, nem is igen kaphatott volna, hiszen a Duna vagy a Dráva hosszú szakaszokon nem volt igazgatási határ. A közéjük eső terület tizennégy megye között oszlott meg a középkor végére, de a határfolyók ebből hatot szeltek ketté, tehát csak nyolc olyan megye volt, amelyet fenntartás nélkül dunántúlinak lehetett volna nevezni. Az egyházi igazgatás sem formálta egységgé a tájat. Egészében ugyan az esztergomi érsekség alá tartozott, de négy egyházmegye között oszlott meg, amelyek közül a pécsi messze átnyúlt a Dráva-Száva közére, a hatalmas esztergominak pedig csak a székváros körüli kicsiny darabja esett a Dunától délre. Minthogy egység nem alakult ki sem politikai, sem egyéb tekintetben, nem meglepő, hogy nem találkozunk a „dunántúliság" semminő tudati megnyilvánulásával. A középkori embert, ha az ország más részébe került és a családja nem volt elég nevezetes, szívesen nevezték szűkebb hazájáról, többnyire egy megyéről vagy vidékről, esetleg egy országrészről. Ezek a nevek - megannyi bizonyosságai annak, hogy az odavalósiak magukat is így tartották számon - gyakran szilárdultak családnévvé, sűrűn találkozunk ilyenformán „Somogyi" vagy „Szálai" (azaz Zala megyei), „Temesközi" , „Sárközi" vagy „Nyíri" (azaz nyírségi) nevű személyekkel és családokkal, találkozunk bőven „Erdélyiekkel" is, de érdemes megjegyezni, hogy „Dunántúliakkal" egyszer sem. Az alábbiakban tehát a Dunántúlról kizárólag földrajzi fogalomként beszélhetünk, miután önkényesen noha egyértelműen - elhatároltuk az ország többi részétől. Jellemezhető-e ez a „nagytáj" valaminő sajátos jegyekkel? Közkeletű feltételezés, hogy az országnak ez a fele a középkorban is előbbre járt a társadalmi és gazdasági fejlődésben, mint a keleti részek. Ez persze, ha így van, nem egyedül a Dunántúlra értendő, hanem legalább ennyire a Kisalföldre is, amely ma nagyobb részben Szlovákiához tartozik, és többé-kevésbé a középkori Szlavóniára is, Zágráb vidékére, ahol ma Horvátország szíve fekszik. Le kell szögezni, hogy a középkorra nézve ez a feltevés semmilyen kétségtelen bizonyítékkal nem támasztható alá. Inkább csak általános benyomásról van szó, amelyet némely megfigyelések csakugyan támogatnak. A középkort kutatva gyakran észlelhető, hogy új, előremutató jelenségek először a nyugati országrészben, annak is a nyugati határán bukkannak fel, és onnan szivárognak inkább hosszabb, mint rövidebb idő alatt kelet felé. Ez szinte természetes is, ha az újdonság maga nyugati eredetű. Ilyen volt a középkor mezőgazdasági „forradalma", amely a magyarországi agrártársadalmat is gyökeresen átformálta, és amelynek 13. századi elterjedését ma már jól ismerjük Szűcs Jenő kutatásaiból. Legfőbb technikai kelléke, az ún. kerülőeke legrégebbi példánya a burgenlandi Zemendorf - a középkori Zemenye (Sopron m.) - földjéből került elő; a szabályozott talaj váltó rendszerekre - végMagister Lazarus : Magyarország térképe, 1528, részlet