Mikó Árpád szerk.: Pannonia Regia, Művészet a Dunántúlon 1000-1541 (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2006/4)
KATALÓGUS - I. ROMÁNKORI KŐFARAGVANYOK - Tóth Melinda: A pécsi székesegyház kőszobrászati díszítése a románkorban
történeti szempontból azonban az új típus díszítő stílusa szerves beépülésének, és további, konzervatív késői román irányzatokkal való találkozásának nevezhetnénk. Az átmenet tanulságos változatai között szerepel a franciás keretornamentika organikus részleteinek kemény, mechanikus másolása (Ádám-Éva ciklus, beépített mintadarabbal a Sámson-ciklus keretéből), tömött, erősen stilizált új kompozíciók alkotása a mintákból kiindulva, igen lágy levélképzéssel (a Teremtésképek alsó kerete), és a klasszikus románkori palmettához, s annak kissé összetettebb változataihoz való konzervatív visszatérés. Ez utóbbi - kemény és részletgazdag vagy épp lágy formálással, és gyöngykeretes rozettasorral is kiegészülve - kizárólag a Teremtés-képek fülkekereteire jellemző (Szőnyi 1906, 175., 178., 213b., 552. illetve 185-186. sz.). Két bencés apátság mindmáig kevéssé ismert faragványos díszítése kapcsolódik ezen a ponton a székesegyházi szobrászathoz. A székesfehérvári kapcsolatokkal is rendelkező Ercsi Pécs vonatkozásában akár az adó fél is lehet, és ez megkérdőjelezi a pécsi kőfaragás kapcsán is hivatkozott 1186-os adat hasznosságát (Entz 1965, 2., 4. kép). Somogyvár késői román figurális és ornamentális szobrászata valóban sokat köszönhet pécsi mesterek tevékenységének, s egyúttal érdekes tükörben láttatja a székesegyházi műhely működését (1-75-79.; vö. I-67C. és Tóth M. 1978, 52 skk.). A két altemplomi lejáratban végzett díszítő munkák lezárulásának idejére nézve csak feltételezések lehetségesek: a déli esetében az 1170-es évek második feléről vagy végéről, az északi esetében pedig pár évvel későbbi időről lehet szó. Mint az északi lejárat Bűnbeesés ciklusa fölötti üres mezőt keretelő párkánymotívum mutatja, új, ornamentális díszítő tevékenység kezdete volt ez egyben. A faragványok készítői vakoknak bizonyultak a nem sokkal korábban még tisztelettel övezett franciás ornamentika értékei iránt; dekoratív, de száraz és rutinos műveiken a két- és háromerű szalaghoz s a stilizált palmettaformákhoz tértek vissza a bizantinizáló késői román kőfaragás még mindig virulens mediterrán hagyományai jegyében (Szőnyi 1906, 201., 465. skk., 501. skk., 236. skk., 342. skk., 523-524. stb. sz.). A gyakori esetben festett és aranyozott párkányok, fülkekeretek és további kisépítészeti szerkezetek fennmaradt töredékei a teljes faragvány-gyűjtemény mintegy egyötödét teszik ki. Feltűnően sok ez egy csaknem két évtizedes, minőségében jóval magasabb színvonalú, intenzív díszítőtevékenység lezárásaképpen; ráadásul a faragványok jelentős többségének eredeti rendeltetése ismeretlen. A párkányok egy sorozata az altemplom homlokfalát koronázhatta, talán annak jeleként, hogy a megrendelő érdeklődése ebben az esetben is az ominózus kápolnakörzetre összpontosult. A század végének kisebb építészeti munkái a templom magas falrészeit s a nyugati szakaszt érintették, és egyes részletekből ítélve ezek adhattak alkalmat a szentélyhomlokzatok fejes gyámjainak kifaragására (uo. 636. skk. sz. ; 1-34.). Míg a székesegyház román stílusú faragott díszítéséhez kevés kivétellel homokkövet használtak, kapuzatok készítésével kapcsolatban úgy látszik két ízben is a templom körüli római temető márványanyagához fordultak. Az első terv talán csak az 1180-as években körvonalazódott, és inkrusztációs technikával összekapcsolt, igényes figurális programja a műhely adott színvonala mellett a jelek szerint nem volt megvalósítható (1-74.). A székesegyház nyugati, déli és kisebb északi bejáratának márványportálját végül is a 13. század elején kivitelezhették a műhely dekoratív hagyományaitól alapvetően különböző, az építészeti tagozatokat hangsúlyozó formában. A délivel mindenben azonosan kialakított nyugati kapuzat fennmaradt kőanyaga nagyfokú előtervezésre, a párkányprofilos elemek sorozatgyártására mutat. A kapu a székesegyháznak Weinmann 18. századi metszetén látható, korai falrészeket is őrző dísztelen homlokzatán már a gótika előhírnöke. A románkori székesegyház díszítésének legfontosabb évtizedeiben két püspök regnálása fogott át több mint fél évszázadot. II. Macharius dömösi prépostból lett püspökké legkésőbb 1162-ben, és utódja, Calanus 1219-ig állt az egyházmegye élén. A váltás éve 1183 és 1189 közé tehető, alighanem 1186 tájára. Sokatmondó ez az időrend, mely nagyjából megfelel a székesegyházdíszítés fő vonulatainak. A művészettörténeti adatok fényében Macharius koncepciózus műpártolóként, a Szent Kereszt-kápolna építtetőjeként s a nagy figurális program kezdeményezőjeként jelenik meg, míg Calanus, nemrég még királyi kancellár, majd választott esztergomi érsek olyan pécsi megrendelőként tűnik fel, aki már a román stílus határait feszegető udvari művészetre is figyelt. A program végső, konzervatív módosítása a püspökváltás bizonytalan éveire eshetett, s így nem kapcsolható megbízhatóan egyik prelátus tevékenységéhez sem. A páratlanul nagy igényű templomdíszítés, s a tervek kisebb-nagyobb munkaközi módosítása a művészet nyelvén többet mond el a magas klérus mentalitásáról és külföldi kapcsolatairól, mint számos történeti adat. Henszlmann 1869-1870; Baujournal; Czobor B. : Legújabb pécsi leletek. EL 3 (1882) 225-232, 257-262; Gerecze 1895; Gerecze 1897b; Szőnyi 1906; Szőnyi O. : A pécsi székesegyház leírása az 1882. évi átépítés előtti állapotában. A Pécs-Baranyamegyei Múzeum Egyesület Értesítője 8 (1916) 43-94; Gál 1929, 37-71; Gerevich T. 1938, 51 skk., 132 skk., 160 skk., 171 skk.; Gosztonyi Gy, : A pécsi Szent Péter székesegyház eredete. Pécs 1939; Dercsényi D. : Adatok a pécsi domborművek ikonográfiájához. AÉ 77 (1950) 90-96; MMT, 37^14; Dercsényi 1962; Cs. Tompos E. : A pécsi székesegyház Schmidt-féle újjáépítése. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Tudományos Közleményei 1964, 33-97; Entz 1966, 4, 8, 9-11; Hajós 1966, 185-193; Dercsényi B. : A pécsi székesegyház. Budapest 1969; Hajós 1970; Entz 1971, 183-196; Levárdy 1972, 421-4.25; Székesfehérvár 1978, 137-158; Tóth M. 1978; Tóth M. 1979; Tóth M. : A pécsi székesegyház nyugati karzata. ÉÉ 15 (1983) 429^55; Marosi 1984a 21, 57-59, 67, 75, 99, 107, 132; Tóth M. 1987, 81-108; Tóth M. : Múlt és jelen a pécsi székesegyházban. ÚM 2 (1991/8) 14-20; Tóth M. 1994, 5-12.