Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN

kemény magva, mint a tudományos mérlegelés csont­héja alatt a szubjektív vonzódás ízes gyümölcse." Ezen utolsó mondatban - ha elvonatkoztatunk a szöveg­környezettől és annak hangnemétől - egy igen alap­vető, a művészettörténet-írás történetében és napjaink művészeti életben is gyakran (elmerülő kérdést érin­tett: a művész és a művészettörténész eltérő nézőpont­ját a művészet, jobban mondva a műtárgyak megköze­lítésekor. Dobai maga is azt írta, hogy a Székely művészetének „fejlődéséről festő szemével látott rajzot különösen örömmel vettük volna." 184 Bencze azonban művészettörténeti szempontú megközelítésekbe bo­csátkozott, tudatlansága miatt sommásan és gondolat­szegénységről tanúbizonyságot tevő köznapisággal fogalmazott, és ennek nemcsak Székely összetett személyisége és művészete, de a 19. századi és a koráb­bi korok festészete is áldozatául esett: „A történelmi festészet, mint irritáló műfaj, csak a XIX. században keletkezhetett, azelőtt ismeretlen volt" - írta, és Szé­kely e műfajban készült művei szerinte csupa „szürke leckemondás, a hitelesség helyett statisztikai föl­sorolás." Dobai Néhány gondolat Székely Bertalan történeti értékeléséről címmel megjelent reakciója Bencze írására kapcsolódott a Székely-kiállítás alkalmával a Magyar Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat által megrendezett ankét témájához, és az általa ott elmon­dottakhoz. 18 ' Mindkettőben a korszak, az oeuvre, és a személyiség komplex megközelítését nyújtotta, a kéz­iratokra nem hivatkozva, de azok ismeretében. Székely pályafutásában 1880 körűire tette azt a fordulatot, amely mind stílusában, mind elméleti irányultságában megfigyelhető: „A 80-as évek elején már légüres térben érezte magát az őt környező világban, és elvet is egyre jobban az absztrakt erkölcsi norma alakját öltötték. így alakult ki késői akadémizmusa, mely kedvelt az eszmének önmagában való elvont kifejezését, az al­legóriát és a metaforát, ami például frízterveiben és késői akadémikus jellegű munkáiban élénken tük­röződik." Dobai két tanulmányban dolgozta fel az Ifjúkori naplót, illetve az ebben található vázlatok és fel­jegyzések alapján Székely 1864/66-ig terjedő alkotói periódusát. A Székely Bertalan vázlatairól írt tanul­mány 186 bevezetésében kitért az eddig ismertetett Székely-recepció egyik alapkérdésére. „Mint említet­tem - írta - Székely vázlatait általában mint művészi géniuszának teljesen spontán megnyilatkozásait tiszteljük, szembeállítva befejezett, komplikáltabb, sokszor valóban szárazabb és kötöttebb műveivel. Geniális vázlatai és tanulmányai [...] ily módon egy­oldalú, bár a maga egyoldalúságában kétségtelenül igaz magyarázatot nyertek. A teóriánál komplikáltabb valóság azonban az, hogy Székely Bertalan vázlatanya­ga éppúgy teljes egyéniségét tükrözi, mint befejezett műveinek sora: lényegében ugyanazokat a hatalmas művészeti eredményeket és belső ellentmondásokat mutatja, csak - ha élhetek e szokott fordulattal - egy másik oldalról, s emellett elemeire bontottabban s ezál­tal sokszor könnyebben is érthetően." Székely Bertalan művészeti arculatának kialakulásáról című tanulmányá­ban 187 egyrészt Székely művészi fejlődését elemezte „München előtt", másrészt „az ifjú Székely művészeti nézeteit". Az utóbbi az első és mindmáig az utolsó kife­jezetten művészettörténeti munka, amely Székely szét­szórva megtalálható elméleti feljegyzéseit összeszedve, a maga egészében tárgyalta nézeteit, és módszereit. Dobainak már német nyelven megjelent tanulmánya Székely Bertalan Adalbert Stiftért, az osztrák írót és fes­tőt ábrázoló, jelenleg a linzi Landesmuseum gyűj­teményében található, és feltételezése szerint 1863-ban készült portréjáról a magyar szakirodalomban nem ismert 188 , s éppen ezért megpróbálnám összefoglalni gondolatmenetét. 18 " Dobai azt a fentebb idézett állí­tását, hogy Székely saját tépelődő jelleméből is következően fokozatosan egy szigorúbb, akadémikus festésmódot és felfogást sajátított el, ebben az írásában igen alapos részletelemzésekkel támasztotta alá. „Ha Székely életművében az akadémizmus egy lelki válság kifejeződése, és ha borús kedélye nyugtalanságát »objektiv« formákba akar[t]a kényszeríteni, akkor ezt az akadémizmust is ilyen szempontból kell szemügyre vennünk."'* Kimutatta, hogy Stifter lelki habitusa ebben az időszakban Székelyéhez hasonló volt, s így a művész és modellje viszonyát tekintve, a portré egy congeniális pillanat eredménye volt. Ebből kiindulva Stifter, valamint Székely világ- és művészetfelfogásá­nak összevetése révén és arra felfűzve Székely művészetének páratlan elemzését adta. Erre a „nagy­látólencsés" elemzésre Dobait nem csupán anyagis­merete, és művészettörténészi felkészültsége tette képessé, hanem valószínűleg az is, hogy „távolról" volt képes rálátni erre a művészre, aki Magyarországon a nemzeti művészet megteremtésén munkálkodók egyik legfontosabb képviselője volt, és művészetének értékelése - mint ez az áttekintés is mutatta - ellent­mondásoktól volt terhes. Dobai nem nélkülözte min­dannak ismeretét sem, amit a Székely Bertalan-kép megrajzolásának az igénye száz év alatt felhalmozott, és különösen ezt a német nyelvű tanulmányát ebből a szempontból azok szintézisének és meghaladásának tekinthetjük. Stifter és Székely közös vonását abban látta, hogy mindketten eljutottak azon felismeréshez, hogy „az emberi eszmény egyes maradványait minden áron meg kell menteni. Ez a felismerés a realizmushoz, mint alapszemlélethez vezető utat számukra megtiltot­ta - jóllehet e tekintetben nagy adottságokkal ren­delkeztek -, és mindkettőjüket a klasszikus új ideáljai­hoz vezette." Világnézetbeli hasonlóságuk mellett, a két művész festészetének egyes közös vonásaira is rámutatott, és első körben Székelynek négy, 1955-ben kiállított tájképén Stifter „szimbolikus" tájképeinek 191 a közvetlen hatását mutatta ki. „A két művész fentebb említett szellemi rokonsága nagyrészt egy olyan gene­ráció hangulatára vezethető vissza, amelyik a roman­tikus ideálok, pontosabban a német szellem 1800 körüli klasszikus időszakának késői leszármazottja, s amelyet félelemmel töltött el ideáljainak és egyáltalán a »klasszikusnak« a hanyatlása." Ennek tulajdonította e generáció figyelmét a „közeli természet" (Stifteméi: das „Kieme an sich"), vagy a természet egyes motívu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom