Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: „... ostoba angyalkákkal játszik üres óráiban." A KUTATÓ ÉS ELMÉLKEDŐ SZÉKELY BERTALAN-KÉP A KRITIKÁBAN ÉS A MŰVÉSZETTÖRTÉNET-ÍRÁSBAN
ga kárára volt festészeti oeuvre-jének. Ennek igen finomjelzését adta 1873-ban Keleti Gusztáv, ekkor máiSzékely közeli munkatársa és főnöke a Mintarajztanoda és Rajztanárképezdéu: „Megszoktuk tőle, hogy minden motívumról számot tud adni, minden egyes művének, hogy úgy mondjuk, szellemi csontvázát éles elmével előre konstruálja, de ez az elmélkedő eljárás a produkciót bénítja, üde közvetlenségének árt s elméleti túltengésének veszélyei Székely művében is [...] észlelhetők." 40 A Keleti részéről megpendített kritika bővebb kifejtésével Hollós László A modern festőművészétről, különös tekintettel a magyar históriai festészetre című, 1876-ban megjelent terjedelmesebb művében találkozunk, amelyben a szerző az európai és a magyarországi történelmi festészet fejleményeinek áttekintése mellett, a műfajról elméletileg is értekezett. A naturalizmus és a realizmus, illetve az idealizmus, valamint a nemzeti jelleg kérdése a korszak elméleti, kritikai irodalmának és Székely érdeklődésének is a középpontjában állt, s Hollós ezen jellegek helyes „vegyítésének" a képviselője volt: a sem nem túlságosan naturalista, sem nem túl sok nemzeti jelleggel bíró, az idealizmussal „karöltve járó" realista festészetet tartotta megvalósítandónak írása bevezetőjében. „Különösen számolnunk kell a realizmussal, mert sajátlag ennek köszönhetjük modern festészetünkben a legfontosabb elemet, a történeti festészetet." 41 Felfogása sok szempontból rokonítható Székelyével, akiről tanulmánya végén hoszszabb „jellemrajzot" adott, mely terjedelmében szinte vetekszik az egyes történelmi festményeknek szánt bekezdésekkel, s amelyet itt teljes hosszában idéznék: „Szemlénk folyamán egy oly művészhez jutunk most, akit a vasszorgalom, a scrupulositásig elmenő lelkiismeretesség és a sokoldalú, de meg nem emésztett theoretikus tudomány valódi unicummá tesznek ifjú művészetünk történetében. S ez Székely Bertalan. Egy ember képe áll benne előttünk, akit nemes tudvágy és dicséretes ambitió vezet, aki folyton kutat és új meg új művészeti problémák megoldásán töri fejét, akit semmi nagy, semmi jó és szép a művészetben nem hagy érintetlenül, de aki sem önmagával, sem művészetével tisztába jönni, sem egy definitív irányt elfogadni nem képes. Szigorú bíró önnönmaga irányában, elveket keres mindig, soha nem indul ötleteken, ami ecsetje alul kikerül, azon mindig meglátszik a szorgalom - de egész művészete örökös tapogatózás. S ez kiterjed technikájára is, mely úgyszólván minden egyes új művén egymásnak ellentmondó. A rajzban erős és mégis igen kevés festőnkkel történik meg gyakrabban, hogy alakjait elrajzolja, mint ővele. Eszméje mindig van, sokszor épen meglepő szép, de ezt aztán csupa scrupulositásból legtöbbször úgy foglalja be, hogy általa a gyémántnak legragyogóbb részeit födi be. [...] Coloritjével is furcsán van s noha egyszer már megtalálta »II. Lajosaban« az arany középutat, e téren is a végletekkel experimentál." 1876-ban Székely tehát még bekerült egy, a történeti festészetet tárgyaló összefoglalásba, jóllehet a képek elemzésében a szerző ellentmondásos véleményének adott hangot - a képek zsánerszerűek, tárgyuk deprimáló -, s a Mohács kapcsán Maszák kritikáját visszhangozta Hollós: olyan, „mintha a nádrészlet végett készült volna." Az első, az akkori kortárs magyar képzőművészeket számbavevő műből, Szana Tamás Magyar művészek című könyvéből azonban az 1880-as évek végén kimaradt Székely 42 , s ez igazolni látszik azt a később sokszor hangoztatott véleményt, hogy a festőt ebben az időszakban „elfelejtették". 45 Szana 1890-ben megjelent A magyar művészet századunkban című könyvében ugyan szentelt neki pár bekezdést 44 , végső megállapítása azonban az, hogy „amit tőle az utóbbi időkben láttunk, ide számítva még a Fürdés előtt czímű képét is, alatta marad a magyar művészet mai színvonalának. [...] Bírálói látni sem akarták, hogy compositiója conventionalis, színei nem eléggé mélyek, nem eléggé drámaiak." Bár Szana az egész század művészetét tekintette át, értékítéleteit az újabb kortárs művészeti áramlatok és divatok szemszögéből és saját ízlésétől is vezettetve hozta meg. Annak ellenére, hogy a történelmi festményt egy már elmúlt korszak termékének tartotta, azt mégis saját korából ítélte meg. „Ma már az Egri nőket is más szemmel nézzük" - írta, és Székely művei e szemmel nézve, kiestek a mérvadó művészet köréből, csupán „két műve számíthat maradandóságra": Az apáca és az Árva. Szanáéhoz hasonló megközelítéssel még évtizedeken keresztül találkozunk Székely műveivel kapcsolatban. Az 1890-es évek első felében a pécsi székesegyház freskóinak leírásához kapcsolódóan közölte Székely életrajzát Gerecze Péter, aki - ha másként nem is a Műemlékek Országos Bizottsága közvetítése révén személyesen ismerhette az ebben az időben a legfontosabb műemléki helyreállításokban közreműködő festőt. Műveinek részletes és tárgyilagos felsorolása után Gerecze megjegyezte, hogy „mindezek mellett nyert időt olyan alapos műelméleti, mütörténelmi és régiségtani ismeretek szerzésére, a minővel kevés művészünk dicsekedhetik. Ráadta magát a legspeciálisabb szaktanulmányokra, minő pl. a súlypont meghatározása a lovak járása közben, de irodalmi dolgozataiból tudtommal csak egy magvas kis füzetke látott napvilágot: A figurális rajzolás és festés alapelvei, melyet művésznövendékei számára vetett papírra." 43 Az, hogy a már majd negyedévszázada oktató művész „visszavonulva a nyilvános élettől, kötelességeinek és tanulmányainak él", Kacziány Ödönnek egy magyar festőművészekről szóló 1894-es cikkében 46 szerepelt először: „Nevét hiába keressük a kiállítások tárgymutatóiban s a napilapok hasábjain. Csendben, zajtalanul, de folyton dolgozik, mind magasabbra szállva a tudás, az alkotás ama régióiban, hová kevesen jutnak el." A patetikus hangnemben előadott tényközlés mögött a Székellyel való személyes kontaktus állt, mint ezt bizonyítja Kacziány egy későbbi cikke is 4 ', amelyben Székely és Hans Makart, valamint Franz von Lenbach kapcsolatáról írt. Ma már Makart és Székely barátságáról, szoros kapcsolatukról csupán Székely kézirataiból tudhatunk meg részleteket, miként arról is, amiről Kacziány 1894-es cikkében tudósított, hogy Székelyt, a „gondolkodó művész[t] [...] a változó művé-
