Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)
SZŐKE Annamária: SZÉKELY BERTALAN MENNYEZET-ELMÉLETE ÉS MENNYEZETTERVEI
kar más helyre került, mint eredetileg. [...] A gesztust azért változtatta el, hogy a kar és kéz jobban töltsön be valamely helyet, ritmikusabb vonalat adjon." 27 Ezután egyes részletelemeken mutatja be Székely alkotásmódját, majd így folytatja: „Természetes, hogy az efféle szempontok csak azokat vezérelhetik, akikben erősen kifejlett a vonalritmus iránti érzék." Általában a késői freskó-vázlatok „virtuóz kontúrkalligráfiá"-ját hangsúlyozza elítélőleg Lengyel Géza egy 191 l-es kritikájában. 28 Petrovics Elek még tovább megy, és egészen az absztrakcióig redukált formákról beszél: „A csodaszarvas regéjéből vett jeleneteket ábrázolnak ezek, s bennük azt a végső egyszerűséget valósítja meg Székely, amely mintegy kivonata hosszú életében összegyűjtött formakincsének és az abstrakció szélső határát jelzi művészetében. [...] Csupa szigorú forma, csupa lineáris megoldás, ritmus és tudatosan irányított, stílussá párolt mozdulat." 29 E vázlatokon azonban igen erőteljes szerepe van a színnek is, és Székely színfolt-vázlatai mutatják, hogy itt is - mint más műveiben és a menynyezet-terveken is - a folthatásokból indult ki. 30 Érdekelte a kalligráfia, 31 és a mennyezettervek kapcsán is foglalkozott vele 32 , de az utóbbiak esetében a fő kérdés az általános elrendezés volt, amely egységes összhatáshoz vezet, és a kalligráfia csupán alárendelt szerepet játszott az egyes alakok és csoportozatok kialakításában. Módszere azonban ugyanaz volt, mint a vajdahunyadi freskóterveknél: „a gesztust azért változtatta el, hogy a kar és kéz jobban töltsön be valamely helyet, ritmikusabb vonalat adjon". Mennyezet-elméletében Székely épp ezt az eljárást írja le, az állandó változtatást és variálást a jobb elérése érdekében, itt azonban a változatosságot és a ritmust elsősorban a foltok (csoportozatok) elhelyezése és a fény-árnyék viszonyok révén próbálta megvalósítani. Utolsó nagy falképterve, amellyel kapcsolatban Dobai János a foltelosztást szemléltető vázlatokat emeli ki 33 , 1901-1907-ben a Halászbástyához készült, s részben hasonló témát dolgoz fel, mint a vajdahunyadiak, hiszen a történet a nőrablással kezdődik. A honfoglalás és Szent István király életének egyes tetteit és csodás eseményeit ábrázoló, a Halászbástya déli, „L" alakú folyosója donga boltozatának két oldalán keskeny sávban elhelyezkedő, és az épület tagozatai által elválasztott képeket szintén folyamatosan, egymás után tekinthette volna meg a néző. 34 A Székely készítette alaprajzi elrendezésekből az is kitűnik, hogy a történeti ábrázolásokat allegorikus alakokkal kapcsolta volna össze, mint pl. „Harci dicsőség", „Bőség", „Elszaporodás", „Megelégedés", amelyek tondó formátumban helyezkedtek volna el. Jól látszik a folyosó északi végét a bejárat felett lezáró, félköríves, és egy kerek nyílással áttört mezőbe tervezett alakegyüttes is. Nem csupán ebben a térben nincs helyük az ovális mennyezeteknek, amelyek - az egyes lapokon található megjegyzések szerint - tizenöt méter hosszúnak lettek elgondolva, hanem ezek témájuknál fogva sem illenek a Halászbástyába tervezett programhoz. A fenti allegóriák a mondai, a valós történelmi és a csodás epizódok célját és hatását személyesítik meg, tehát az elvontabb emberi tartalom, amely a korábbi terveken jelen volt, itt átadta a helyét a történelemfilozófiai mondanivalónak. Mindenesetre az itt megjelenő allegorikus alakok az épület adottságaihoz is igazodva egy adott formátumú mezőben helyezkednek el, amely megoldás nemcsak évszázadok óta gyakori az épületdekorációknál, hanem Székely maga is több ilyet készített vagy tervezett, s gyakori a szecessziós díszítményeknél is, mint amilyeneket például Walter Crane Linie und Form című könyvében találunk. A kör vagy félköríves alakzat mellett számos szabályos vagy szabálytalan geometrikus mező adódik, amelyet a festőnek ki kell töltenie, avagy egy-egy alakot belekomponálnia. Ezek az adottságok, mint Székely mennyezet-elméletében is írja, korlátozzák a festő lehetőségeit, de „a komponálás éppen azt jelenti, hogy hogyan felelünk meg az adottságoknak, mennyi szellem és lelemény szorult belénk, hogy az adott keretek között mozogni tudjunk." Konkrét megbízásai vagy tervei mellett a Mintarajziskolában az általa bevezetett kompozíciós órákon foglalkozott az adott formátumba való komponálás kérdésével, amelyet talán részben freskófestői tapasztalatai is inspiráltak. „Tanított ő nekünk ember- és lóbonctant, adott kompositio feladatokat, melyeknél a kép alakja néha meg volt szabva, máskor meg csak a színfoltot kellett keresni vagy a kompositio vonalát" - írja KörösfőiKriesch Aladár 31 , s Székelynek egy olyan gyakorlatára vet fényt, melyről a visszaemlékezéseken kívül csupán hagyatékából szerezhetünk tudomást. „Hetenként, a bonctani órákkal kapcsolatban külön időt szán a kompozícióra. E gyakorlatokban mindenki részt vehet: az elsőéves éppúgy, mint az »öregek«. Festői feladatok ezek, nem az akadémiák irodalmi témái, hol bibliát, történelmet, költeményeket stb. olvasnak és ezek után egy nappal, vagy héttel nyújtanak be kompozíciókat. Székelynél kezdetben egyes alakot kell adott formátumba belehelyezni, később következnek a gruppok és végül a képszerű feladatok. A kivitel kezdetben csak vonalban, árnyék-világosság foltokban történik, legvégül színben is. Nemcsak a képzelet trainingje a kompozíció, de a rajztudás fejlesztésére visszaható gyakorlat is" - emlékezik Schauschek Árpád. 1 * 1 Székely feljegyeze 1877 és 1885 közötti kurzusainak feladatait, 37 tehát már 1877-ben kitalálta azt az anatómiai ismereteket feltételező íeladatot, amely során tanítványainak adott képmező-formátumba kellett egy- és többalakos témákat, jobban mondva mozdulatokat belerajzolniuk, s az évek alatt ezen különböző feladatok száma több százra növekedhetett. „1877. A componálást adott tér emberi alakkal kitöltése által kezdettem meg. Adott tér 2 egymás feletti quadrat. Feladat: egy súlyt emelő ember töltse ki a teret úgy, hogy legalább a térfogat felét ő foglalja el. Mind szélesség - tehát jobb és bal oldal -, mind fent és lent - tehát magassági, és végre mélységi irányba -, előre kiálló és hátramenő irányban legyen egyaránt kifejezve az alak. (Hiba a laposság - az alak minden pontjainak a nézőtől egyforma távola, a parallelizmus, vagyis a contrasthiány, a túl sok contrast, vagy egységhiány, [a] dominante hiány.)
