Nagy Ildikó szerk.: Székely Bertalan kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1999/2)

BAKÓ Zsuzsanna: ADATOK A SZÉKELY BERTALAN ÉLETMŰ KUTATÁSÁHOZ

ARCKÉPEK Székely művészetében a portré különleges helyet foglal el, bár a szakirodalom többsége e terület jelentőségét alábecsülve csupán háttérműfajként kezeli, főként a reprezentatív - a korszak számára annyira fontos történelmi festészethez viszonyítva.

81 Áttekintve azonban e műfajcsoportot, úgy tűnik, hogy Székely számára a portré igen fontos volt, mivel pályafutása során e műfajhoz mindig visszatért, míg a többit csak időszakosan, egy-egy alkotóperiódusban művelte. Az arckép ily módon szilárd gerincét képezi hatalmas életművének, táblaképfestészetén belül pedig számban a legnagyobb csoportot alkotja, egyenletesen magas művészi színvonalon.

82 Az arcképek egy része megrendelésre készült, valamelyest biztosítva ezzel a megélhetéshez szükséges anyagi hátteret. A portrék egy másik, számban egyáltalán nem jelentéktelen csoportjánál viszont közvetlenül nem mutatható ki a megrendelő jelenléte, s úgy tűnik, ezek részben tanulmányi célzattal készültek, részben talán az emberi természet és psziché iránti érdeklődés motiválta megfestésüket. Bármi is volt keletkezésük indítéka, csak a legnagyobb tisztelettel adózhatunk Székely tehetségének és művészi tisztességének, mert az arcképek közölt egyet sem találunk, amelyből hiányoznék a teremtő képzelet, az alkotói zsenialitást félreérthetetlenül jelző szellemi és érzelmi többlet. Erre a stabil állandóságra, a megbízható művészi színvonal folyamatos jelenlétére mutat rá Bölöni György az Aurorában megjelent cikkében: „...arról, hogy portréfestö, teljesen megfeledkeztek. Ha értékel22. Anselm Feuerbach: Egy idős úr arcképe, 1852-53. / Bildnis eines alleren Herrn, 1852-53. 21. Székely Bertalan: Sophie Aichelburg arcképe, 1858. / Bildnis der Sophie Aichelburg, 1858. ni akarjuk és maradandóságát keressük, akkor itt kapjuk meg művészetének tengelyét, néhány nagyszerű portréban..."

8

"' Éppen e maradandóság, értékörző állandóság miatt talán e műfajban jelentkeznek a legtisztábban kikristályosodott formában azok az elméleti, teoretikus kérdések is, amelyek Székely egész munkásságát jellemzik, s amelyek időről időre minden műfajban felbukkannak. Székely Bertalan magas szinten gondolkodó és mélyen érző művész volt, így minden esetben következetcsen tudta érvényesíteni az alkotómunkájában mindig jelenlévő ellentétpár - az ő megfogalmazása szerint: „ideál és reál" -, Arany János terminológiájával élve, az „eszmény és való" egységét. Értelem és érzés, racionalitás és ösztönös látásmód nála harmonikus egészet alkot, így lehetséges, hogy a legtárgyilagosabb, legracionálisabb, megrendelésre készült hivatali arckép is rendelkezik érzelmi többlettel, s a legérzelmesebb női arckép is meg tud maradni a realitás határán. Mindez annak köszönhető, amit ő maga ifjúkori naplófeljegyzéseiben így fogalmaz meg: „...a természettel, különösen ami az optikai hatást illeti, nem lehet versenyre kelni - a kifejezést kell megragadni és nem a külsőséget."

84 Ez pedig csak a lényeglátás képessége révén lehetséges, s ez volt az, ami megóvta portréművészetét a felszínesség, a sekélyes látásmód s a túlzott idealizálás veszélyeitől. A lényeglátásról ő maga így ír Afigurá-