Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - GERGELY Mariann: Kései elégtétel. Rippl-Rónai József vitatott „pöttyös" korszaka

2. Paul Signac: A harmónia korszakában. Tanulmány pipacsokhoz, 1894. Magántulajdon / Study for poppies, 1894. Private Collection lődve - gondoljunk Hollandiára, Oroszországra vagy a németországi Bauhausra - az építészet és a festészet alapvetően újszerű összefüggései felé teljesedtek ki. Talán túl merész feltételezés lenne a mi Rippl-Rónainkban e forradalmi tendenciák csíráinak a felfedezése. Kétségtelen tény - s erre a tízes években készült olajfestményeinél is kitérek -, hogy vizuális elvonatkoztatásának karaktere, ideológiamentes, leíró-formacentrikusságával és síkalakításának monumentalitás-igényével akár ebbe az irányba is mutathat. Korszerű gondolkodásmódjának perspektivikus kibontakozásához igényes, nagyszabású megbízásokra lett volna szüksége. Az Andrássy-ebédlő kivitelezése körül kialakult méltatlan hazai bánásmód azonban már első próbálkozásakor kedvét szegte.

20 Az 1900-as évekre tehát, végleges hazatérését megelőzően, Rippl-Rónai festői stílusát vállaló, önállóan gondolkodó modern művész volt. Tisztában volt azzal, 3. Robert Delaunay: Tájkép tehenekkel, 1906. Párizs, Musée de l'Art Moderne de la Ville de Paris / Landscape with cows, 1906. Paris, Musée de l'Art Moderne de la Ville de Paris hogy a vizuális művészeteket immanens törvények jellemzik, s hogy a művészeknek az a feladatuk, hogy vizuális nyelvük kimunkálásával a művészi kifejezést a stílus általános érvényű szintjére emeljék. Kortársaihoz hasonlóan felismerte, hogy a modern világban az egyes művészeti ágak a komplex vizuális látvány egységében szorosan összetartoznak, s a művész nem különálló műfajokban, hanem az egymással összefüggő egész relációjában gondolkodik. Szinkronban volt tehát a korszak progresszív szemléletével. Idegenkedett az elméletektől, ugyanakkor művészi talentuma teljes nyitottságával fogadta az új impulzusokat. Kreatívan gondolkodó alkotó ember volt, aki elveit nem föladva magyar művészként szeretett volna érvényesülni. Ha Párizsban, Moszkvában vagy éppen Budapesten olyan szellemi közegbe kerülhetett volna, amely az általa kiküzdött egyéni felismeréseket szakmailag és egzisztenciálisan is bátorítja, életműve nagyívűen kiteljesedhetett volna. Hazatérte után nem mondott le nagyszabású ambícióiról, noha művészi mivoltában tökéletes értetlenség és ellenséges indulatok fogadták. Az 1906-os kiállításán

21 elért, számára is meglepetést okozó óriási szakmai és közönségsikere ismét felszabadította kísérletező kedvét, s hihetetlen merészséggel látott hozzá új festői mondanivalójának feldolgozásához. Mintha az évekkel azelőtt elejtett fonalat emelte volna fel ismét. Az eltelt időszak festői tapasztalataival gazdagodott. Birtokba vette az izzó tiszta színeket, apró foltokká lazította a sík felületet, s bátor, lendületes, sötét kontúrokkal fogta össze a formákat. Eleinte még az intérieurök témaköréből merített, ismerőseit, családtagjait festette le új, „pöttyös" stílusában (Ödön öcsém, 1906;

22 Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett,^01, kat. sz.: 83.; Petrovics Elek és Meiler Simon, 1910, kat. sz.: 99.; Lazarine és Anella,\9\l, kat. sz.: 96. ; Nemes Marcell,1912, kat. sz.: 115.). A festményeken megjelenő személyek karakterjegyei még érvényre jutottak, de Rippl-Rónait egyre jobban érdekelte a képi strukturálás folyamata. Az ábrázolt tárgyak és természeti objektumok inkább hangsúlyos befoglaló formáikkal és erős színeikkel, s nem tematikus jelentésükkel voltak jelen a kompozíciókban. Egyre nagyobb felületeket alakított ki apró, egyszínű foltokból anélkül, hogy az egyes tárgyi motívumokat kiemelte volna (Sárga zongoraszoba, 1910, kat. sz.: 91.). A figurák és tárgyak egybeolvadtak a színes foltokká bontott környezettel, minden festői elem azonos hangsúllyal járult hozzá a síkkompozíció összhatásához (Parkban festem Lazarine-t és Anellát, Népieknek melegük van, 1910, kat. sz.: 90.; Krizantémos csendélet, 1910, kat. sz.: 93.; Mezei munka, 1910 körül;

23 Tavaszi munkák, 1912, kat. sz.: 116.; Alvó nők, 1912, kat. sz.: 114.; IV. Károly király koronázása, 1916, kat. sz.: 125.). A képfelületek erőteljesen felrakott színes foltegyüttesekké egyszerűsödtek, ahol a tárgyi utalások olykor már nehezen kivehetők. Olyannyira, hogy az absztrakt festményekhez hozzászokott szemünk már nem is kívánja kibontani a természeti valóságra utaló konkrét motívumokat. A színes síkfelületek autonóm festői értékeikkel, s feszes képi szervezettségükkel a komplett műalkotások maradéktalan élményét nyújtják. A felszabadult festői magabiztosság nagyvonalú gesztusának tekinthetjük, hogy merte vállalni akár a hanyag festésmód