Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

KATALÓGUS / CATALOGUE - A pasztellportrék. A nők dicsérete

Babits Mihály, 1923 Mihály Babits, 1923 Pasztell, papír; 54x43 cm J. j. 1.: Rónai MMG ltsz.: L.ü.61.3 Proveniencia: Fenyő Miksa tulajdonából 1948-ban a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba (ltsz.: 11/226), majd 1961-ben a Magyar Nemzeti Galériába került. Kiállítva: 1923 Rippl 94.; 1928 Rippl 114.; 1942 Almásy-Teleki 145.; 1952 Rippl 139.; 1961 Rippl MNG 112.; 1968 Tihany 43.; 1981 Nyugat I. terem 3.; jelenleg a MNG állandó kiállításán. Irodalom: Elek 1923. 470.; Kosztolányi Dezső: Rippl-Rónai József és az írók. Színházi Elet, 1923. október 28.; Dömötör 1927. 119. R.; Pewny 1940. 93., 133.; Petrovics [1942] 120. R.; Gachot 1944. 14., 16., 30. R.; Genthon 1958. 34., 45., R.; Zibolen 1962. 92.; Bernáth 1976. 227-228. R.; Keserű 1982. 68. R.; Laczkó 1983. 103-107; Szabadi 1990. 246-247. R.; Genthon MTA MKCS-C-I36/3312 Rippl-Rónai és Babits Mihály (1883-1941) ismeretségének nincsen összefüggő története. A költő tartózkodó természete és elzárkózó életvitele nem sok teret engedett a spontán találkozásoknak. Kettejük emberi-művészi kapcsolatáról kevés dokumentum maradt. A polgári demokratikus forradalom idején mindketten tagjai voltak az Irodalmi és Művészeti Tanácsnak. Az itteni munkakapcsolat azonban nem volt sem tartós, sem mély. Ha ritkábban is, mint mások, Babits azért a kávéházak művészasztalainál is megjelent. A Centrálban, Rippl egyik törzshelyén gyűltek össze közös művészbarátaik, akik mind a pályája csúcsán lévő költőt, mind az öreg festőt különös respektussal vették körül. A 40. esztendejében járó Babits szellemi kapacitására mi sem jellemzőbb, mint akkoriban megjelent műveinek tekintélyes listája: Nyugtalanság uölgye, Gondolat és írás, Tímár Virgil fia, Kártyavár a lírikustól, illetve az esszé- és regényírótól, a Purgatórium és a Paradicsom - valamint a Romlás virágai a Dante- és Baudelaire-fordítótól. Az Ernst Múzeumban bemutatott Rippl-portré előtörténetét Kosztolányi Dezső mondja el: „Az írók, kik ezen a kiállításon szerepelnek, külön érdekelnek, mert képeik keletkezéséről tudok egyet-mást. Nyáron Babits Mihállyal találkoztam a dömösi papkertben, hol a magas fűben, szilvafák alatt már hajnalban kopogott szorgalmas írógépe. Feltűnően nagy volt a haja, s azt tanácsoltam, kissé nyírassa le. O rázta fejét. Nem szabad, panaszolta, nem lehet, megtiltotta valaki. Az orvos? Nem. A költő? Az sem. Kicsoda? A mester, ki pingálni kezdte. Két hónapig láttam aztán, amint viseli, rendeletre, meleg és zilált, természetes parókáját, melyet ősz elején el is vitt a művésznek. Becsületesen sáfárkodott. Egyetlen hajszála sem hiányzott. Mégis valami baj történt. O, ki betegen ült le a képhez, közben a vidéki nyugalomban megedződött, lesült. Orvosa nagyon meg volt vele elégedve. De a festő nem. Az kétségbeesetten látta, hogy arcáról eltűnt a gyönyörű naspolyaszín, szemgödréből az érdekes rozsdazöld árnyék, s meggyógyult, ami egy modelltől legalábbis tapintatlanság. Sokáig kellett dolgoznia a piktornak, míg a képet is valahogy kigyógyította. Most itt ül a 94. számú vásznon, oly nyugtalanul, mintha röpülne, s fürtje száll-száll az idegesség szelében. Édesanyja talán másnak tudja őt. Az azonban, ki sohasem látta, csak verseit olvasta, fölismeri."

1 Ez a Babits-filológiában sokat idézett anekdota számunkra a közvetett jelzéséért fontos, amely szerint az arckép többször átdolgozva került a nyilvánosság elé. Végleges változata szeptemberben készült el a Kelenhegyi úti műteremben. Az eseményt Babits felesége, Török Sophie két fényképfelvételen is megörökítette.

2 Mindkettőn jól látható a szobabelső, benne a bőrfotelban ülő modellel, amint jellegzetes „gondolkodói" pózba igazítva figyel a mesterre. Szemben vele a festőállvány, rajta a mostanitól még lényegesen eltérő pasztellportréval.

3 Babits habitusa, mely Rippl-Rónait is próbára tehette, számos pályatársat ihletett írásra. Csaknem korlátlan intellektusának tulajdonították, hogy sok arca volt, s az intenzív érzelmek és kedélyállapotok széles skáláján mozgott. Rendkívül szuggesztív jelenség volt; a századelő magyar kultúrájának éppoly emblematikus figurája, mint Ady Endre.

4 Szikár, sovány alakját, kreol bőrén is átütő sápadtságát és „szurokfekete" szemét Rippl úgy juttatta érvényre, mint ahogy arról a költő személyes ismerősei általában megemlékeznek. A költő legjobb barátai olykor a teljesebb személyiségrajz igényével is felléptek, s e testi jegyeket összhangba hozták Babits korán kialakult és állandónak mondott természetével. 1922-ben Kosztolányi egy „se öreg, se ifjú", hanem „időn kívüli", „éles és keserű" Babits-arcot idéz hallgatóságának.

5 Közös ifjúkoruk mély benyomásaként ő változatlanul egy lénye legmélyéig tragikus alkatú, ízigvérig férfias költő képét őrzi. Talán hárítás a részéről, hogy barátja éppen ekkor, 1922-ben bekövetkezett első komoly betegségét és saját rossz előérzetét néhány hónap múlva a művészfrizurán való élccel üti el. Rippl-Rónai őszintébb volt. Nem „gyógyította ki" a képet, mint Kosztolányi állítja: modellje elgyötört arcán a halálközeliség bélyege van. Ehhez a látványhoz az utolsó hónapjait élő Babits fotói állnak majd a legközelebb. Ha valakinek, úgy Kosztolányinak arról is volt elég tapasztalata, hogy ez az önmagával szemben is szigorú emberi-művészi karakter mennyi sérülékenységet és belső háborút rejtegetett magában. A Rippl-portré láttán nem is mulasztja el konstatálni a modell nyugtalanságát, a szálló hajfürtökben megnyilvánuló idegességet. Ezt a festői ötletet dicsérőleg említi Kosztolányi. Már a Babitsról szóló legkorábbi írásaiban kitért ugyanis - másokkal egyezőleg - a költőnek gyakran tapasztalt félszeg izgatottságára, feszültségére.

6 Fenyő Miksa egy helyütt még Babits remegő kezéről is megemlékezett.

7 Amikor tehát Rippl a költő képtelenül hosszú és keskeny ujjait domináns motívummá teszi a fénnyel erősen megvilágított homlokon, hiteleset és jellemzőt ragad meg. Görcsösség és elfojtott szenvedés van ebben az inkább kapaszkodó, mint támaszkodó mozdulatban megfegyelmezve. Ez árulkodik tovább a kemény arcvonásokban, az elrajzolt, aszimmetrikus szempárban és a haragvó száj vonalában.