Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - PLESZNIVY Edit: Örömök és szenvedések földjén. Rippl-Rónai József franciaországi helyszíneinek és képi motívumainak nyomában

göző szépségű Le Puy-ben azonban nem sokat gyönyörködhetnek. A festőt a várostól néhány kilométerre, az itt még keskenyen csordogáló Loire folyó mentén fekvő chartreuse-i kolostor fogolytáborába szállítják 1914 szilveszterén.

53 A külső kép idilli: „Gyönyörű völgyben piros zsindellyel fedett fehér házat láttunk, ez volt az egykor hires kolostor."

54 Az épület zárt és komor architektonikus rendje, a sivár folyosók cellasorai azonban szigorú külső keretét adták annak a katonai fegyelemnek, melyben a művész mindennapjai teltek: „A nagy társalgó a földszinten volt a kantin mellett, a falak mentén iskolai szekrényfélék s kiki oda rakta az ennivalóját, meg egyéb cókmókját. A szoba egyik sarkában kis gömbölyű vaskályha állott. Ezen melegítették ebéd után a kávéjukat, már akinek volt kávéja (...) Reggel 7 órakor trombitaszó keltett fel, fél nyolcra újabb trombitajel megengedte, hogy lemenjünk a kantinba (...) Reggeli után mindenki kisöpörte a szobának azt a részét, amely reá esett."

55 17. Rippl-Rónai József: Pitacco hegedűművész elmondja szenvedése történetét. A hallgatók, 1915. MNG / The violinist Pitacco telling the story of his suffering. The audience, 1915. Hungarian National Gallery A kolostorban napjainkban egyházi iskola működik. Sikerült megtalálni, a leírás alapján azonosítani Ripplék egykori szobáját, mely változatlan formában található az első emeleten: „Mi akkor már külön nagy teremben laktunk, Salle St. Brúnónak hívták s valamikor a barátok superieurjének a szalonja volt. Vörösmárvány kandallójában vígan pattogott a tűz, nagy ablaka a kertre s a szabad helyekre nyílt."

56 A megpróbáltatások itt sem tudták megtörni a festőt. Nyitott személyiségével hamarosan rátalált a tábor szívéhez közel álló lakóira és kedélyes baráti kört alakított ki maga körül. A különböző nációjú hadifogolytársak emlékét számtalan grafikai lapja őrzi. „A véletlen össze is hozott lateinerekkel, költőkkel és muzsikusokkal. Ezek közül legkedvesebb emlékezetem Scholtz mérnökhöz és egy Pitacco nevű kiváló hegedűvírtuózhoz köt (...) volt ott még egy igen érdekes ember, egy Nikolovius nevű, Angliában lakó egyén, aki különben német, Goethe egyetlen életben levő unokája."

57 Rippl-Rónait a mindennapjaihoz elválaszthatatlanul hozzátartozó alkotói munka élteti és segíti túl életének e kritikus szakaszán: „Én az időt lehetőleg a művészetemnek szenteltem. Rengeteg sokat dolgoztam, mintegy háromszáz vázlatot csináltam. Azonkívül, hogy fogolytársaim szimpátiáját megnyerjem, fűt-fát lerajzoltam, portrékat festettem, aminek később azt a hasznát vettem, hogy kellemes miliőt teremtettem magamnak, s nem volt egy ellenségem sem! (...) Egyáltalában az én borzalmas depresszióm injekciója a művészet és irodalom volt. Ezzel a kettővel foglalkoztam Chartreuse-ben."

58 Rippl hazatérése érdekében jómaga és francia barátai hónapokig hiába tettek lépéseket: „Közben persze minden követ megmozgattam a szabadulásomra. Sok hatalmas befolyásos egyén, sőt a francia kormány egyes tagjai is kísérleteztek, de lehetetlen volt kiszabadulnom. A franciák ugyanis abban a hitben élnek, hogy nálunk 60 éves korig sorozzák a katonákat. Nem bírtam velük sehogy sem megértetni, hogy engem már nem visznek katonának."

59 Festő barátja, Maurice Denis a kormánynál befolyásos Hue úrhoz fordul, aki a francia belügyminiszter, Malvy úr támogatását kéri. Sajnos azonban a magas politikai körök sem tudják elintézni a festő szabadulását.

60 Végül a chartreuse-i táborigazgató, Ravoux úr segítségével a katonai szolgálatra alkamatlannak minősítő orvosi bizonyítvány megszerzése után, 1915. február 28-án elhagyhatják Franciaországot 61 got. A hét hónapig tartó súlyos lelki és fizikai megpróbáltatások véget érnek. Rippl életének e legnehezebb időszaka képi riportok formájában, 1915-ben az Ernst Múzeum kiállításán kerül a hazai közönség elé.

62 Ady Endre, Bölöni György, Bálint Lajos és a kor jeles sajtóorgánumainak többsége megemlékezik a hazájába visszatért mester kiállításáról és sorolja, dicséri a jellegzetes grafikai lapokat.

63 „... néhány tipikus alakkal tökéletesen ábrázolja a háborús kisvárosi utcát. A kis kompozíció főalakja egy sebesült francia katona, aki botra támaszkodva megy át a kocsiúton a felesége oldalán. A »Zavargas Issy l'Evequeben« és a »Megverettetesem törtenete« a művész szenvedéseit mondja el (...) »Maconi reszlete« a messze város látképe olyan, mint egy pillantás a robogó vonat ablakából (...) a második teremben három nagyszabású szénrajz stúdium ragadja meg a figyelmet. A három rajznak közös a címe: Pitacco hegedűművész elmondja szenvedése történetét. A hallgatók arcán élénken visszatükröződik az a megrázó hatás, amelyet Pitacco elbeszélése keltett bennök (...) a chartreusi kolostor udvara (fák kopasz ágain át látható a kolostor hatalmas és sivár épülete, amelynek piros teteje szinte világít az alkonyat homályában), és a művész chartreusi szobája itt nyertek elhelyezést."

64 Rippl-Rónai 1915 után soha nem tér vissza Franciaországba, noha mindig tervezi. A háborús időszak és az internálás keserű élményei nem rombolják le benne az évtizedek alatt megalapozott elkötelezettséget és szeretetet a francia kultúra iránt. Korábbi szép élményeit tisztán és érintetlenül próbálja továbbra is megőrizni: „ ... nagyon régen volt az , amikor én Parisban jól éreztem magamat. A háború elég nagy mértékben elvette kedvemet - egyelőre jobbnak láttam, ha emlékeim sértetlenül maradnak" - írta 1917-ben.

65