Nagy Ildikó szerk.: Rippl-Rónai József gyűjteményes kiállítása (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1998/1)

Bevezető / Introduction (Bereczky Lóránd)

.A. huszadik századi modern magyar képzőművészet „megalapítói" között különös hely illeti meg Rippl-Rónai Józsefet. Az idő múlásával csoportok, iskolák és vitathatatlan értéket teremtő mesterek között is jelképi jelentőségűvé vált személyisége és életműve. Személyes sorsa ugyanúgy a hagyomány és az újítás dinamikus egységében alakult, ahogy alkotói programja, és a siker sem pártolt el tőle. Egyszerre tudott a világ dolgaiban európai formátumú lenni és egy magyar kisváros csöndes derűjéhez igazodni, ügy volt képes progresszív alkotói feladatokat vállalni és megoldani, hogy közben belső meggyőződésből volt hagyománytisztelő. Léte és munkássága természetessé tette Párizsnak és Kaposvárnak inkább a gondolkodásban, mint a valóságban létező kapcsolatát, természetessé varázsolta a „kivonulók" bécsi programjának és Budapest feltörekvő megrendelőinek kiszínezett azonosságát. Tudott polgárként fejedelem lenni, és képes volt okos kívülállóként megfricskázni archaikus társadalmi hagyományt, illetve rongyrázó polgári gőgöt. Sikeres volt külföldön, egyaránt bírta a közönség és jelentős mesterek szeretetét, s rövid idő kellett ahhoz, hogy Magyarországon is megbecsülés övezze munkásságát. Természetesen mindennek alapja művészetének egyenletesen magas színvonala, gondolkodásának érzékenysége és igényessége, kontaktusteremtő képessége - egyszóval kiemelkedő tehetsége. Nem véletlen, hogy a sokszor és sokféleképpen feldolgozott és ismertnek vélt Rippl-Rónai-életmű mindig érdekelte a közönséget és a szakembereket. Az érdeklődés nyomán újabb és újabb momentumokkal gazdagodott az œuvre, újabb és újabb hangsúlyok kaptak szerepet a feldolgozásokban, aszerint, hogy a vizsgálódás idején mit tartott fontosnak a kulturális közvélemény. Tulajdonképpen Rippl-Rónai művészetének összetettségét bizonyítja az a tény, hogy minden kor talált kapcsolatot az életműhöz, s a folyamatos szakmai figyelem biztosította a gazdasági érdeklődés állandóságát is: a Rippl-Rónai-művek értékállónak bizonyultak. Kikerülhetetlen feladat tehát, hogy a múzeumi munka is időről időre visszatérjen a Rippl-Rónai művészeti hagyaték értékeinek további feldolgozásához, az alkotói magatartás emberi-művészeti titkainak feltárásához. Igy most a Magyar Nemzeti Galéria, az 1961-ben megrendezett gyűjteményes kiállítás után, több évi szakmai munka eredményét kívánja közzétenni - mintegy összefoglalót adva jelenlegi tájékozottságunkról és tudásunkról -, amikor bemutatja a századforduló e nagy mesterének művészetét. A kiállításon munkálkodó szakemberek a festmények, grafikák, iparművészeti tárgyak, s az anyaghoz kapcsolódó dokumentumok bemutatásával kívánják feltárni az életművet, felidézni az alkotó személyiségét, s megmutatni a kutatómunka sajátosságait, illetve eredményeit. Az ezredfordulóhoz közeledve talán nem túlzás azt állítanunk, hogy a századelő e nagy mestere példaértékű a hagyomány és a progresszió egymásra épülő kapcsolata, a művész-lét köznapi buktatói és felemelő szárnyalása, valamint a művészet folyamatait és értékeit kutató szakmai elkötelezettség tekintetében. Nekirugaszkodások és kedvetlenségek, eredmények és bukások - sorolhatók lennének még az ellentétpárok; a lényeg azonban annak megértése, hogy múzeumi munkánkban a feladat megtalálása tehet korszerűvé bennünket, de a megoldás egyéniséget is felmutató színvonala adja az időtállóságot. A kiállítás és ez a kötet talán korszerű és maradandó produktum; olyan, amely az intézményt minősíti, s a programban résztvevők tudását és rátermettségét is dokumentálja. Munkájukkal és eredményeikkel méltóvá váltak ahhoz a Rippl-Rónaihoz, és életművéhez, akit 1906-os kiállításának kritikájában így jellemzett Fülep Lajos: „Rippl-Rónai szerencsére azok közül a Don Quijoték közül való, akiket a szélmalom fölvet az égig, és nem levág a sárba. Pedig veszedelmesen Don Quijote-i hajlam volt és van benne, nem engedett a bogaraiból semmit, könyörtelenül adta oda a maga egyéniségét, és minél nagyobb volt körülötte a nevetés, annál nagyobb komolysággal, annál nagyobb öntudattal és ihletettséggel mondta ki az ideáit és érzéseit." BERECZKY LÓRÁND főigazgató Bevezető „... Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves És tarkaságban annyi nyugatom És fehér és piros és virító-sárga, Izgató kék és harcos barna szín S micsoda nyugodt, nagyságos arcok, Ékes párták, leesni áhítók ..." (Ady Endre: A Kalota partján)