Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Negoita Laptoiu: Tasso Marchini, a modern művészet egy erdélyi előfutára
Rendkívüli változatosságot mutatnak csendéletei, a könnyedén egymást metsző' vagy egymással összefonódó tengelyekkel, síkokkal, vonalakkal, színekkel és formákkal, mindig kötődve a művész fizikai létének aspektusaihoz, szellemi beállítódásához. Amennyiben csupán a megfestett virágok színskálájának gazdagságára figyelünk, úgy érezzük, e csendéletek derűs, szinte eufórikus hangulatot árasztanak. Fel kell figyelnünk azonban olyan mozzanatra, amely mélyebb jelentésre, szimbolikus tartalomra utal. Az utolsó csendéletek háttere szinte kivétel nélkül sötét, és ez előtt jelennek meg a virágok (Krizantémok, Margaréták, Mákvirágok, Őszirózsák és dáliák, Oszi virágok stb.). Ellentmondás feszül a virágok nyugtalan, fénnyel telített foltjai és a mögöttük megnyíló sötét tér között. Nem nehéz megfejteni e képek rejtett mondanivalóját: az élet és a halál kettősségének szimbolikus megjelenítése ez. Tasso Marchini az 1934-es év terméséből kiállítást rendez Temesvárott. A város jelentős kulturális és művészeti központ, márcsak azért is, mert a Szépművészeti Főiskola Kolozsvárról ide került. A sajtó a csodálat hangján emlékezik meg erról a tárlatról is: „Tegnap Tasso Marchini festő kiállításán találkozott az igazi festészetet kedvelő temesvári értelmiség. A tehetséges festő teljes sikert ért el ezen a kiállításon, melynek színvonala kiemelkedik az idei művészeti bemutatók átlagából." 12 A kiállítás beharangozásával egyidőben jelent meg §tefan Gombo§iu írása, aki megállapította, hogy Marchini munkáiban „a racionális interpretáció komolysága a színek életteli expresszivitásával párosul", ekként „tökéletesen beilleszkedve a mai haladó művészeti mozgalomba ... Marchini festészete nem a fölösleges részletekkel agyonterhelt, hanem egy megtisztított, esztétizált természetet mutat." 13 Azonnal reagált a kiállításra a helyi magyar napilap, a Temesvári Hírlap is, amely „nemcsak reménytkeltőnek, hanem egyenesen fellelkesítőnek" találta Marchini jelentkezését: „Nem kötődik dogmatikusan a formához: a szín és ennek érzékeny kezelése áll nála első helyen a kifejezőeszközök sorában." 14 Az idő múlásával Marchini egészségi állapota fokozatosan romlik. A Kolozsvárt és Temesváron megpróbált kórházi kezelések eredménytelennek bizonyulnak. A betegségtől szenvedve egyre türelmetlenebbé válik, időnként szinte dühösen támad a vászonra. Ilyen a Külváros (1936) című munkája, amely - a viharos ecsetnyomokon és kontrasztos színkombinációkon keresztül - elárulja, hogy ekkor már az expresszionistákra jellemző végletességgel alkotott. Ez volt a művész egyik utolsó említésre méltó munkája. Marchini ekkor az északolaszországi Arco di Trento-beli tüdőszanatórium lakója, ahol 1936. október 19-én meghal. Mindössze 29 éves volt. Az otthoniakkal folytatott bőséges levelezésben kifejezi múlhatatlan szeretetét számos barátja iránt, akik fogadott hazájában mellette álltak: „Túl sok volt nekem egy év, hogy távol töltsem szeretteimtől: teljes szívemből kívántam hazatérni ... Szeretlek Titeket, és őszinte nyugalom fog el, ha arra gondolok, milyen sokan szerettek engem". 15 Figyelembe véve a komponálás szigorát, a képek tektonikus rendjét, azt az alig megfogható szimbiózist, amely az érzéki indíttatás és a feldolgozás között van, életművének nagyobb részét a posztimpresszionista festészet körében helyezhetjük el. A cézanne-i szemlélet sugallatait magáévá tette és felhasználta annak az egyéni látásmódnak a kialakításához, mellyel környezetének valóságát érzékelte. A formák konstruktív egyTasso Marchini: Tiszánál, 1933 Tasso Marchini: An der Tisza / At the Tisza. 1933 (Mgt. I Privatbesitz I private collection) másbafonódása nem mechanikusan, hideg virtuozitásról árulkodva jött létre, hanem a tartalmi és formai kérdések jól megalapozott egybehangzása nyomán keletkezett. Ebből ered a művek és az élet finom egybecsengése. Megtaláljuk ezt a konstruktivista típusú alkotások kiemelkedő darabján, az Önarckép palettával (1933) címűn is, mely egyenértékű a műfaj akkoriban készült legjobb alkotásaival. Gondoljunk Marcel Iancu (1895-1984), Hermann Max Maxy (1895-1970), Corneliu Mihäilescu (1887-1965) képeire Bukarestben, Mohy Sándorra Szatmáron vagy Perlrott Csaba Vilmosra Nagybányán és Budapesten. A testek síkban való stilizálása, amivel egyes arcképein és csendéletein találkozhatunk, ahol a vonal zenei funkciója formaalakít/) szerepet játszik, felidézi akár a középkori román falfestészet tradícióit, akár az olasz reneszánsz művészet „primitívjeinek" összefoglaló jellegű, szolidan megépített alkotásait. Az idő múlásával a formák térbeli monumentalitását fokozatosan felváltotta a kézvonás változatos alkalmazása, ami a szín pszichikai töltődéséhez is vezetett. Az ecsetkezelés könnyedsége által létrehozott színes vibrálás, amelyet vonalhálószerűen meghatároznak a hosszú, könnyed ecsetnyomok, Van Gogh expresszív technikájának ihletésére utal. Máskor, elbizonytalanodva, szokatlan, metafizikai térbe helyezi alakjait, vagy teljes elkeseredésében erőszakkal támad a vászonra vagy a papírra, az expresszionizmusig jutva el. Annak ellenére, hogy a kegyetlen kór megakadályozta életműve kiteljesedését, Tasso Marchini érdemben járult hozzá a komponálás tudományán, a mély in-