Nagy Ildikó szerk.: Nagybánya művészete, Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1996/1)
Kovács Ágnes: A müncheni Királyi Képzőművészeti Akadémia az 1890-es években
ba jöttem - bár az emberi momentumok még túlságosan érdekeltek." 13 Erről az útkeresésről ad hiteles képet Csók István is: „Most már Renoir, Degas, Toulouse-Lautrec nevei nem voltak ismeretlenek előttünk, sőt Manet »Olympiaja«, s Whistler »Anyam« című képe, miket Julianista korunkban a párizsi világkiállításon láttunk, mint csodás művészi alkotások éltek emlékezetünkben, anélkül azonban, hogy hatásuk képeinken érezhető lett volna." 14 E két kiragadott idézet csak jelzése annak, hogy ebben az időben még korai impresszionista látásmódról beszélni. Tény, hogy Münchenben a Hollósy köréhez tartozó festők egy része, akiknél „soha kedvesebb társaság nem verődött össze a föld hátán" - ha vitáikban szóba is hozták a „moderneket" jellemző festői problémákat -, a gyakorlatban valami egészen mást csináltak. 15 Az akadémiával, mint tanintézménnyel szembeni ellenállás, vagy legalábbis ambivalens viszony régóta jelen volt a német művészetben is, elég csak Caspar David Friedrichre, Peter Corneliusra vagy Friedrich Overbeckre gondolni. És jelen volt a kétség a művészet taníthatóságát illetően az akadémiák falain belül is. Másfelől meg voltak győződve arról, hogy a festészet bizonyos alapjainak taníthatóaknak kell lenniük. Ennek a célnak az eléréséhez természetesen minden korszak más-más megoldást kínált. A rajzot mindenesetre taníthatónak tartották, éppen ezért ez még nem is számított tulajdonképpeni művészi imaginációnak. Ez volt az oka annak is, hogy a rajztanítást rendszerint olyan művészekre bízták, akik mint művészek nem voltak jelentősek, nem volt egyéni karakterük. Először a kompozíciós osztályban vált fontossá a tanár személyisége, és itt került előtérbe a diák egyéni invenciója és leleménye is. Maga a képzés három fokozatú volt. Az előkészítősök a rajzosztályt látogatták, ahol antik szobrok másolatai és élő modellek után rajzoltak. A sikeres rajzi képzés után a diák a festő osztályba került, ahová pályázhatott. Ez volt a képzés magja. A diák, tanárának kiválasztásával ugyanis kinyilvánította szándékait, és azt is, hogy milyen irányban kíván továbblépni. Az utolsó állomást, a csúcspontot a kompozíciós osztályba való felvétel jelentette. A müncheni akadémián Wilhelm Kaulbach és Moritz von Schwind igazgatók idején nem alakult ki új elképzelés a művészet taníthatóságát illetően, bár mindketten nagyhatású, jelentős művészek voltak, azonban egyiküknek sem volt jó viszonya a tanításhoz, Kaulbachnak „beteges szarkazmusa miatt, Schwindnek pedig az akadémia, mint intézmény ellen voltak súlyos kifogásai". 16 Inkább azt szorgalmazták, hogy az akadémián „legyezőszerű" tanárkínálat álljon a diákok rendelkezésére. Ez a törekvésük, vagyis, hogy a különböző művészegyéniségek egymás mellett dolgozhassanak az intézményben, a század második felére valósult meg. A diákok ekkorra valóban maguk választották tanáraikat, ahhoz mentek, aki nekik legjobban tetszett. (A híres professzorok - mint Carl Theodor Piloty, vagy Franz von Stuck - osztályaiba gyakran olyan sokan jelentkeztek, hogy nem mindenkit tudtak felvenni.) Ennek következtében az akadémiai oktatásban Csók István: Álló akt, 1886 István Csók: Stehender Akt / Nude Standing. 1886 (Mgt. I Privatbesitz I private collection) mindinkább eltávolodtak a didaktikus, metodológiai elképzelésektől, és a művészet taníthatóságát és felvirágoztatását egyre inkább az individuális tanításban látták. A fejló'dés folyamán tehát a különböző irányzatok egyfajta liberális-demokratikus együttélése jellemző a müncheni akadémiára, de természetesen nem minden súrlódás nélkül. 17 Sok esetben viszont maguk a fiatal művészek kérdőjelezték meg a művészet taníthatóságát. így volt ez a Hollósy által nagyra tartott Wilhelm Leibi esetében is. Carl Schuch, aki a lengendás Leibl-kör talán leginkább intellektuális személyisége volt, így írt naplójába: „A művészet nem az a dolog, amelyet az egyik a másik után csinál, és eltanul. Azt mindenkinek saját magából kell előhoznia és megteremtenie, és ez több, mint amit egy művészeti intézmény oktathat". 18 Azok az elvek, amelyek alapján Leibi és barátai dolgoztak, sok tekintetben azonosak Hollósy és a nagybányaiak nézeteivel. Közös bennük a természet iránti rajongás, és az ábrázolandó tárgy keresetlensége, ahogy Leibi mondta: „nem az
