Mikó Árpád szerk.: "Magnificat anima mea Dominum" M S Mester vizitáció-képe és egykori selmecbányai főoltára (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1997/1)

TANULMÁNYOK / ESSAYS - VÉGH JÁNOS: A Selmecbányai Szent Katalin-templom szobrai a szakirodalom tükrében

1. Madonna-szobor a Szent Katalin-templom egykori főoltáráról (archív felvétel). Selmecbánya, Szent Katalin-templom The Virgin and Child from the former high altar of the St. Catherine church (archive photograph). Selmecbánya, St. Catherine Church A szobrok a művészettörténeti szakirodalomban Henszlmann Imre jóvoltából jelennek meg. O ír a korban gyakori úti beszámolóinak egyikében a számos építészettörténeti adat és a régi épületek akkori állapotával kapcsolatos megfigyelés között két rövid, a szempontunkból lényeges félmondatot. Az Óvár leírásánál azt olvassuk, hogy „Az egykori szentélynek jelenleg alsó osztályában még két, régi helyéből kivett kolossalis fából faragott szent nő látható, melynek stylje a XV-ik század végét, vagy a XVI-ik elejét elárulja"; a Szent Katalin-templomnál pedig azt, hogy egy „nagy, a sz. szüzet a gyermekével ábrázoló faragvány áll, mely a XV-ik század végén vagy a XVI. elején készülvén, emlékeztet több hasonló ugyanazon időből származó, beszterczei faragványra". A következő évben szinte ugyanezt megírta egy földrajzi-történelmi-természetrajzinak nevezhető osztrák folyóiratban is, ott a készülési időt a 16. század elejére szűkítette.

2 A három figura első művészettörténeti meghatározásával meg lehetünk elégedve, mind a datálás, mind a szomszéd nagyobb város szobrászatéhoz fűződő rokonság felismerése jól megközelíti azt, amit a szobrokról azóta is tartunk. A századunk elején intenzívebbé vált kutatásba Divald Kornél kapcsolta be a szobrokat, amikor felvette őket a felvidéki faszobrászatról készített első alapos felmérésébe, A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönyéhen megjelentetett cikksorozatába.

3 Felismeri mindhárom figura összetartozását, és a Szent Katalin-templom főoltárának maradványait látja bennük; részletesebben csak a két női szentről ír. (Érdekes módon azonban méretet éppen a Madonnáról közöl, ami pedig a templomban áll, tehát körülményesebb lehetett lemérni.) Alapos leírást készít róluk, melyben rögzíti az Istenanya átfestett voltát, továbbá Katalin és Borbála „az átmázolást szerencsésen elkerült" szobrának töréseit és hiányait. Nyomatékosan kiemeli mindkettőjüknél a serdülő lányokhoz illő bájt. Külön elismeréssel illette a mestert azért, mert kétméteres alakokat is képes volt ilyeneknek bemutatni, hiszen az ilyen méretű figurákat maga Stoß is „rendszerint csak vajmi ügyefogyott módon" ábrázolta. A „nem minden egyénítés híjján lévő bájos arc"-okat képmásnak véli. Kiemeli a ruha és a fejdísz különösen Katalinnál valóban nagyon meggyőző visszaadását, hozzátéve, hogy a gyöngyökkel kivarrt, koszorúszerű hengeres párta a helyi leányviselet része volt, melyet még a múlt század derekán is hordtak. Ezután a tárgyszerű bemutatás után néhány évvel ugyancsak Divald Kornél meglepő teóriát kockáztatott meg a szobrokról, Stósz-tanulmányok című cikkében,

4 melyben valószínűtlenül szorosra fűzi Magyarország és Veit Stoß kapcsolatát, itteni születésűnek véli a szobrászt, akinek több magyarországi útját is bizonyosra veszi. Azt fejtegeti, hogy a szobrok magának a nürnbergi mesternek a munkái lennének még 1496, azaz végleges nürnbergi letelepülése előttről, amikor is a krakkói főoltár befejezése után egész műhelyével Besztercebányára költözött volna, hogy az ottani plébániatemplom szintén Mária halálát ábrázoló nagyméretű oltárát elkészítse. Fő érve a ruharedők feltűnő hasonlósága a Stoß saját nürnbergi házának homlokzatára készített Madonnáéval. Divald egy, a húszas évek elején írt cikkében és az évtized végén írt összefoglaló könyvében, a Magyarország művészeti emlékeiben csak pár sort szentelt a Selmecbányái szobroknak Ezekben ismét felidézte Stoß alakját, pontosabban azt írta róluk, hogy „plasztikus felfogásukban és ennek előkelőségével" felül is múlják a Nürnbergbe költözött művészt.

5 Vladimír Wagner Díváidéhoz előadásmódjában annyira hasonlító, tipográfiailag pedig egyértelműen őt követő könyvében megelégszik azzal, hogy elismerően szól a két szent nő szobrának szépségéről, papírvékonyságúnak látszó ruhájukról; közvetlen utána Jan Hofman is ezt teszi, bár meg-