Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
KATALÓGUS / KATALOG - III. Állami műpártolás
III. 3a. 4. TELCS EDE (1872-1948) Tanulmányfej 1908 Studienkopf 1908 márvány; 46,5 cm j. a jobb vállon: Teles 908 A Képzőművészeti Társulat fennállásának 25. évfordulója alkalmából Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter 1886-ban „állami nagy aranyérem"elnevezésű kitüntetést alapított. A „Trefort-médaille"-nak is nevezett magas elismerést 1889-ben „2, egyenként 500 frank belértékkel bíró aranyérem"-re változtatták. Olyan mű - külföldi vagy hazai - nyerhette el, amely addig kiállításon még nem szerepelt. Teles Edének az 1908-1 909-es téli nemzetközi kiállításon ítélték oda az aranyérmet. Megkapta ugyanekkor a Lipótvárosi Kaszinó 1000 koronás díját is. A súlyos, széles rusztikus talapzaton nyugvó, vállig ábrázolt női portré finom arcvonásai kissé fáradtak. Tartózkodó, választékos egyéniség, rezignált, szomorkás. Az érzelmi világ ilyen sokrétű megfogalmazásával a Tanulmányfej, Singer Hédy portréja, kiemelkedik Teles hasonló tárgyú művei közül. Irodalom Magyar művészet 1890-1919. Szerk. Németh Lajos. Budapest 1981, 466. (A magyarországi művészet története, 6.) MNG ltsz.: 3871 Sz. G. III. 3a. 5. MADARÁSZ VIKTOR (1830-1917) Martinuzzi (György barát) és Izabella királyné fogadja a török követet (Zápolya Izabella) 1879 Georg Martinuzzi und Königin Isabella empfangen den türkischen Gesandten 1879 olaj, vászon; 1 95 x 253 cm j. I. j.: Madarász V. 1879 Madarász Viktor 1870-ben tért haza Párizsból, sikerei színteréről. Ekkor állami és társulati megbízásokat egyaránt elnyert, hivatalos portrék, ceremóniaképek alkotójaként is ismertté vált. A miniszter megrendelésére festette meg Bethlen Gábort tudósai körében ábrázoló képét, majd a Nemzeti Múzeum számára Eötvös József egészalakos, reprezentatív portréját. Az 1874-ben készített Ferenc József megkoronázását ábrázoló ceremóniaképe, Deák Ferenc és Andrássy Gyula portréi is a hivatalos reprezentáció céljait szolgáló művek voltak. Madarász, számítva arra, hogy a Trefort-féle vallás- és közoktatásügyi minisztérium a magyar képek vásárlásánál továbbra is a történeti műveket részesíti előnyben, 1879-ben kiállította Martinuzzi (György barát) és Izabella királyné fogadják a török követet című művét. Képével azonban nem aratott átütő sikert, s a minisztérum sem vásárolta meg ekkor. A vásárlás elmaradásának részben az is oka volt, hogy Madarász olyan történeti témához nyúlt, amelyről épp ezidőtájt vitáztak a történészek. Martinuzzi egyike volt azon történelmi személyeknek, akiknek megítélése megosztotta a múlt század történetíróit. Egyik csoportjuk a két ellenség és a nemzeti széthúzás körülményei között taktikázó államférfit, másik csoportjuk az ország árulóját látta Martinuzziban. Ezért szentelt nagyobb lélegzetű művet személyének Horváth Mihály is (Horváth 1872). Művének bevezetőjében utal a szélsőséges véleményekre, így például Podhradczky József Martinuzziról közzétett jellemzésére, aki szerint a történelemben „ily szörnyek gyéren teremnek". (Martinuzziánák. In: Magyar Történelmi Tár 1856. [I.] 263) Horváth Mihály Martinuzzi-megítélése mögött részben „osztályirígységet" látott, Fráter György ugyanis alacsony sorból származott. A Martinuzzí-kérdés azonban inkább vallási hovatartozás szerint osztotta meg a katolikus-protestáns történetírókat, azért is, mert ekkoriban a hazai közéletet és a történetírást is lappangó vagy nyílt „Kulturkampf" szakította táborokra. Madarász a képén szereplő három alakot egyaránt fontosank tartotta, ezért adta művének a Martinuzzi és Izabella királyné fogadják a török követet címet. A kép azt a jelenetet ábrázolja - hogy Horváth Mihály említett művének leírását idézzük-, amint „a királyné, Fráter György tanácsa szerint mély gyászban, csecsemőjét ölében tartva fogadta a szultán követét, és miután fiát a szultán védelmébe ajánlotta, egy kecses mozdulattá, melynek hatását a szemérem bája emelte, emlőit gyermekének nyújtá. A csausz a jelenet által meghatva, a szép királyné lábaihoz borult, a gyermek lábát megcsókolta, s kezét rátévén, ura nevében esküt mondott, hogy ő s nem más leend királya Magyarországnak" (Horváth 1872, 142.). A Verancsics Antal levelében szereplő jelenetet a történetírók előbb Katona István Historica eritica című művéből ismerhették, (20. kötet, 1418), míg 1857-től kezdve rendel-
