Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - KIRÁLY Erzsébet: „Laudatio artis" 19. századi képzőművészetünk dicséretének egykorú emlékei

Ezzel a doktrínával szemben már egy fél évszázada ott állt egy másik, a korszellem relativizmusának sokkal inkább megfelelő hagyomány, éspedig a műalkotásokat fiktív beszédekkel és műtárgy-leírásokkal magasztaló retorikai irodalomé. A Quintilianus korában élt szónok, Dio Khrüszosztomosz a csodálat legáradóbb fordulataival tüntette ki beszédeiben Pheidiászt és egyáltalán a szobrászokat, akik szerinte Homérosz és a többi költő fölé emelkedtek. Dio minden foglalkozást egyenrangúnak ítélt. Az alacsonyabb néprétegekkel szimpatizáló, száműzetést megjárt szónok a szobrászt a világban keze munkájával tevékenykedő istenséggel rokonította, azzal érvelve, hogy mindketten formálva teremtenek; az utóbbi persze nemesebb anyagból és nagyobb művészettel, mint a földi mesterek.

22 A démiurgosz aspektusai az alkotó művészre a császárkori retorikában tehát apologetikusan vetültek rá.

23 így közeledett egymáshoz az isteni sugallatra alkotó, ihletett költő és az isteni teremtés nyomába lépő művész-mester képzete. Noha a klasszika filológia az újszofista beszédművészet e megnyilvánulásaiban többnyire a széteső antikvitás kulturális kifáradásának és erkölcsi nihilizmusának jelét látja, az újkori művészet kutatója joggal közelít hozzájuk utóhatásaik felől. Hiszen ezeknek a pátosszal átitatott, nyelvi bravúrra törekvő, virtuóz beszédeknek is részük lehetett abban, hogy a képzőművészetet a középkor után ismét személyes érdemekre jogosító, önálló esztétikai értékeket hordozó produktumként fogták föl. Lukianosz, aki szofista elődeihez hasonlóan vándor-előadásokat tartott, már érett és sikeres szónokként maga is sokat tett a képzőművészet tekintélyének növeléséért.

24 Vele, aki retorikát, kőfaragást, filozófiát azonos értékűnek tekintett, be is zárható az a kör, amelyet Gorgiásszal nyitottunk. A poliszközösség istenei és erényei után, az istenként tisztelt római császárok korában a panegirikus beszéd hódoló formuláit a műalkotás és létrehozója is kiérdemelte. Az i.sz. 2. században, a második szofisztika érett korában végleg beállott az a fordulat, melynek eredményeképp a korábban magasabbra értékelt irodalmi nyelv a művészien megformált vagy akként elképzelt műtárgy szolgálatába szegődött: ez utóbbi vált a költői illetve szónoki élmény vagy gondolat forrásává. A műtárgyak magasztalásának és a művészek kultuszának érett formái itt konzerválódtak az európai kultúrtörténet számára. Hogy a képzőművészek munkája az erkölcs és a tudományok oltalma alatt dicséretre méltó és dicsőséget hozó tevékenység lehet, és hogy benne a művelt szellemű, magát az istennel is mérni kívánó individuum nyilatkozhat meg, az érett reneszánszban, a divino artista fellépése idején kovácsolódik majd eszmei-eszményi egységgé. Ez a kor emeli majd a festőt, a szobrászt, az építészt a koszorús költővel egy sorba, ez veszi majd őket akadémiáinak pártfogásába, ez kölcsönöz személyiségüknek még a 19. században is viselt klasszikus méltóságot. Giorgio Vasari „a művészet hírének és dicsőségének terjesztésére", „ereje szerinti felmagasztalására", illetve „a művészek megbecsülésének szolgálatára" írja a legkiválóbbak életrajzát, immár dúskálva a laudatio antik toposzaiban. II. FESTŐK ÉS SZOBRÁSZOK MAGASZTALÁSA A MÚLT SZÁZADI MAGYARORSZÁGON E toposzok a magyar nyelv írott és beszélt hagyományába is beépültek. 19. századi szobrászatunk és festészetünk kiemelkedő teljesítményeit ismert vagy ismeretlen költők, publicisták vagy pályatársak alkalmi versekkel, méltató szavakkal, emlékbeszédekkel, hódoló, dicsérő feliratokkal tisztelték meg, a retorika klasszikus fordulatait saját koruk ízlésnormáival is gazdagítva. Lássunk ezekből néhány jellemző példát. homlokodra Calliope koszorút egyenget" Hódoló versek Ferenczy Istvánhoz 1814-ben mint lakatosinas indult el Rimaszombatból Ferenczy István Európa művészeti központjai, Bécs és Róma felé. 10 év múlva Canova és Thorwaldsen műhelyét megjárt, öntudatos szobrászként, valósággal diadalmenetben tért vissza Magyarországra. 18 év múlva elsőként nyert itt művész-akadémikusi titulust. 42 évvel később mégis szülővárosa magányában, mellőztetéssel és elégedetlenséggel küszködve zárult le életműve. Hazai képzőművészetünk máig mitizált karriertörténete az övé. Példaszerű, ahogy megjelennek benne a múlt századi magyar művelődési viszonyok elmaradottságának, a kitörés átmeneti lehetőségének és a perspektívák újbóli bezárulásának jól ismert mozzanatai csakúgy, mint a hírnév forgandóságának időtlen-klasszikus tanulságai, vagy a népszerűség és a magány romantikus elemei. Ferenczy pályafutásáról viszonylag pontos képünk van. A művészettörténeti irodalom az életmű értékelését is elvégezte.

25 Vegyük számba most azokat a klasszikus mintára készült költeményeket és a költői levél, az ars epistolandi műfajának néhány fordulatát, melyekkel a kortársak az ő legsikerültebb műveit dicsőítették, vagy amelyekkel őt magát halála után elsiratták. A művészet irodalmi pártfogásának ez a szokása a 19. században mindvégig kimutatható, s bár nekünk talán naivnak tűnik, alkotó-alkotás-közönség kapcsolatának megrajzolásához ma is fontos lehet. Ferenczy korában a képzőművészetet és az irodalmat egyébként is több szál kötötte össze, mint amennyit a kutatás számon tart. A felvilágosodás művelődési eszményeként gyakran elhangzott, hogy a múzsáknak a magyarság nyelve után a szépmesterségeket is fel kell karolniuk. Ferenczy Itáliában készítette azt a két márványszobrát, melyeknek híre idehaza megelőzte érkezésüket, s melyek az addig ismeretlen alkotóművész személyét illetően is nagy várakozást keltettek. Az 1818 és 1824 között Rómában eltöltött időszak az otthonról szerény műveltséggel és csak némi előképzettséggel eleresztett fiatalember művésszé érésének története, melyből mindenkor kiolvashatók a meseszerű elemek. Ferenczy korai levelezéséből ismerjük a két rivális szobrászfejedelmnél tett merész próbálkozását: először a csodált Canovánál, aki szívét mindenkor, de műhelyét sosem nyitotta meg előtte, majd a közismerten rideg Thorwaldsennél, aki lenézte őt, de munkát adott neki. A dán mesternél történt bemutatkozása a rátermettség próbaköve volt, ugyanakkor példázat is a kezdők tántoríthatatlanságáról. Öccsének címzett levelében Ferenczy leírja, hogyan kellett megbirkóznia azzal a háromszögletű márványdarabkával, melyet mestere küldött neki, mondván, csináljon vele,