Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)
TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - SINKÓ Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900
255 A természeti adottságok alapján létrejövő nemzeti géniuszról szól például Rákosi Jenő eszmefuttatása: Rákosi 1890, 553-562. Szerinte a nemzeti géniusz az embercsoportok „közös ösztöne". E kifejezés is mutatja, hogy a nemzeti géniuszt nem lehet szándékosan létrehozni, annak megjelenése a természeti törvények működéséből mintegy predestináció-szerűen önkéntelenül áll elő. A tainizmus a nyolcvanas évek közepétől vált általánosan elfogadottá: Várkonyi 1961, 226-227; Továbbá: Szűcs 1974, 281-326; Lackó 1988, 143-210. 256 Éber László például azt állítja, hogy Liezen-Mayer Sándor Árpádházi Szent Erzsébet című képe „teljesen német jellegű". Éber 1902, 200. 257 A zseni és a közönség viszonyáról lásd Hirsch 1914; Gehring 1968, 101-102, 112-120. 258 Németh 1971, 467. 259 Lackó 1988, 188. Gerevich Tibor szerint a magyar művészet impulzív, vázlatos, összefoglaló, világos, egészségesen realista stb. A nemzetkarakterológia és a művészettörténet viszonyáról: Sinkó 1989, 192-202. 280 A nazarénus művészek a római San Isidoro kolostorban dolgoztak együtt, majd kirajzásuk után a különféle német akadémiák meghatározó személyiségeivé váltak. Desiderius Lenz, a beuroni iskola későbbi megalapítója, a nazarénusok programjának következetes végrehajtását kérte számon az egykori nazarénusokon, Corneliuson és Overbecken. A beuroniak többek szerint előfutárai a modern festészet materializmust elutasító mestereinek, így például Hans von Marées-nek és Puvis de Chevannes-nek. Siebenmorgen 1983, 262-265. 261 Genie, Wahnsinn und Melancholie. In: Wittkower 1965, 95-127; Már Arisztotelész szerint is a jelentős személyiségek többnyire melankolikus alkatúak, a „tömeg megvetése" szintén ókori irodalmi toposz. Zilsel 1926, 41, 189, 269-274. 282 A bohémek cigányokként jelennek meg Ujházy Ferenc itt kiállított képén is. A toposzról lásd: Kreuzer 1968, 7-9. A „cigányélet" a múlt században „bohémélet" jelentéssel is bírt. 263 A bohémség korai periódusában a „cigány" vagy a „vagabund" imázsa volt a jellemzőbb, mely a céltalan csavargás motívumát is magába foglalta, később a bohóc-, a clown-maszk az elfogadottabb. Kreuzer 226-227; Szabolcsi 1974. 264 Kreuzer rövid áttekintést ad a század második felének bohémköreiről, melyeknek polgári utánzatai is kialakultak a szalon-életben, a lokálok kultúrájában, a mulatók világában. Kreuzer 1968, 170-180. Az e kiállításon is bemutatott Schlaraff egyesületekhez hasonló társaságok is voltak, tréfás alapszabályokkal és törvényekkel, az egyleti élet kifigurázásának szándékával. Kreuzer 1968, 170-188. 265 Réti leírása a Hollósy-körről különösen összecseng Kreuzer jellemzésével a bohém-társaságokról, melyek gyakran egy vezető személyiség hatása alatt jöttek létre. Kreuzer, 1968, 180-188, 281-284. 266 Réti 1994, 46. 267 Németh G. 1981, 376. 268 A „pántragizmus" kifejezésben Németh G. Béla az egyes ember életének feloldhatatlan tragikumát érti Kierkegaard és Hebbel műveinek interpretációja kapcsán. Németh G. 1981, 379. 269 Karl Löwith kifejti, hogy „Marx és Kierkegaard számára a világ ellenségessé vált, amelyben Hegel még otthonosan érezte magát... végül Nietzsche már sehol sem volt otthon, hanem egy „átmenet" volt és egy „alászállás". Löwith 1958, 191. 270 Tóth László nekrológ: Új Idők 1895, I. 474. A képet lásd a katalógusban. 271 „A modernek kísérletei elmélyítették a művészek alkotói magányát és egyben táplálták ezek excentrikusságát. A társadalom és művész közötti szakadék áthidalhatatlanná vált, hogy végül a közönség számára a művész csak a megkérdőjelezhető „bolond" pózában vált felismerhetővé. A szellemi-társadalmi kritika eszközéül csak a tudatot sokkoló nonszensz szolgált.". Gadamer 1985, 12, 16. 272 A Glaspalastról például így ír: „nem egy fiatal művész most ízlelte meg a kétes örömöt, hogy nevét tollhegyre vette a kritika... Itt osztogatták a kitüntető érmeket". Lyka 1982, (1951) 10. 273 Székely Bertalan már 1873-ban megírja Trefortnak kétségeit a pályázatokkal kapcsolatban: „Nem lehet állítani, hogy jól adminisztrált díjak képesek lennének ... művészeti változást előhozni; ehhez lelkesülés kell... A konkurencia elve a művészetben alkalmazva nagyon kétes, mert, ha a legjobbak benne nem vesznek részt, célra nem vezet; s ha részt vesznek, akkor ki lehet felettük a jury?" Székely Bertalan 1962, 151-152. Másutt is elítélőleg szól: „A műtárlatok... díjaikkal idő előtti produkciókra ösztönzik a kezdőt... Ez káros, mert vagy díjaztatnak, ... s a díjazott ezen tudási állapotban reked meg, ezt látván sikernek, vagy mellőztetnek, ekkor pedig elvesztik önbizalmukat... A fiatalember azt hiszi, hogy a jobb rögtön eredményre vezet, pedig a világban a köznapi és a selejtes a kelendő." Székely Bertalan 1962, 118. 271 Németh G. 1976, 143.
