Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

KATALÓGUS / KATALOG - III. Állami műpártolás

ist verständlich, denn die Hauptstadt trug seit Jahrzehnten viel zur Förderung der Künste bei. Nicht nur durch die Überlassung von Grundstücken zu Vorzugspreisen, wie im Falle der Kunsthalle der Gesellschaft für Bildende Kunst in der Sugárút (Radialstraße) oder der Ateliers der Kunsthochschule, sondern auch dadurch, daß sie auch als Auftraggeber auftrat. Budapest bildete als Munizipialbehörde einen Bestandteil des Staatsapparats, und seine Aufträge zu Repräsentationszwecken bilden ein eigenes Kapitel in der Geschichte der staatlichen Mäzenatur im ausgehenden 19. Jahrhundert. 1894 wurde auf Vorschlag von Vizebürgermeister Károly Gerlöczy der Jubiläumspreis Franz Joseph gestiftet, der mit 4000 Gulden dotiert war. Der erste Wettbewerb wurde 1 898 ausgeschrieben, den Preis erhielt der Bildhauer Ede Kallós. Die Käufe der Hauptstadt wurden von einem Kunstausschuß abgewickelt. Nach dem Vorbild des Wiener Stadtmuseums wurde auch die Gründung eines eigenen Hauptstädtischen Museums erwogen, die aber erst 1907 eröffnet werden konnte. An den großen Investitionen zum Millennium hat sich auch die Hauptstadt beteiligt: die reiche Bautätigkeit der Hauptstadt wurde in der Millenniumsausstellung in einem eigenen Pavillon gezeigt. Hier wurde zum erstenmal das monumentale Gemälde Die Rückeroberung von Buda, das im Auftrag der Stadt ausgeführt wurde, der Öffentlichkeit vorgestellt. Gyula Benczúr begann mit der Arbeit an diesem Werk 1886, anläßlich der Zweihundertfeier der Befreiung von den Türken. Es galt als ein gemeinsamer Erfolg Benczúrs und der Hauptstadt, daß das Bild in der Pariser Weltausstellung von 1 900 die höchste Auszeichnung, den Grand-Prix erlangte. Das selbständige ungarische Pavillon am Ufer der Seine, eine Nachbildung der historischen zentralen Baugruppe der Millenniumsausstellung von Budapest, sollte nach der Absicht der Zeitgenossen das selbständige Staatswesen und die originelle Kultur Ungarns vor den anderen Nationen verkörpern. K. S. III. 5.1. OSWALD ACHENBACH (1827-1905) Olasz táj 1875" előtt Italienische Landschaft vor 1875 XXVII. sz. színes kép olaj, vászon; 56 x 81,7 cm j. I. b.: Osw. Achenbach Az Olasz táj, közelebbről Campagna vidéke, római kori romos hidat és őrtornyot ábrázol. A művészre jellemző alkotás, realista szemléletét a romantika utórezgései gazdagítják. A „dicső" régmúlt porladó építészeti emlékei közt, a kortársak élik a maguk szegényes, egyszerű életét. Férfiak fürdeni készülnek a patakban, a dombhajlatban pásztor közeledik nyájával, csak a dús vegetáció, a természet örökérvényű. Fivérével együtt Oswald Achenbach többször szerepelt a Műegylet, majd a Képzőművészeti Társulat kiállításain. Az állami vásárlóbizottság 1875-ben megvásárolta ezt a képét. Irodalom Csánky 1939, 16.; Tokyo 1981, kat. sz. 38. SZM ltsz.: 108. B C. B. III. 5. 2. JAN MATEJKO (1838-1893) A várnai csata 1879 Die Schlacht bei Warna 1879 olaj, fa; 58 x 91 cm j. I. j.: J. M. 1879. Matejko korának kétségkívül legnagyobb elismertséget kivívó lengyel művésze volt, egyben a történelmi festészet nemzetközileg kiemelkedő képviselője. Témáinak aktuális vonatkozásaival elsősorban közép-európai pályatársainak nyújtott példát a műfaj eleven lehetőségeire, az akadémizmus veszélyének elkerülésével. Az utolsó rendi országgyűlés című képének 1868-as műcsarnokbeli kiállítása alapozta meg magyarországi hírnevét, amely képről Maszák Hugó a Műcsarnok folyóirat 1868. augusztus 9-i számában külön tanulmányt írt. 1873-ban Keleti Gusztáv, szétválasztva a műfajjal szemben támasztott különféle igényeket a fejlett és fejletlenebb országokban, reálisan árnyalt jellemzést adott festészetéről: „Stílje nem áll kellő arányban a maga elé tűzött nagyszabású feladatokkal; festményeiben hiányzik a szín és fény játszi lebegése, tágkörű konczepczióinak technikai megalakítása szélesebb, színáramlatának medre mélyebb lehetne; de minden alakjában egyént ad, minden arcza lelket tükröz és érdeket kelt, együtt véve pedig a kor szellemét hívebben és oly megragadó valódisággal tükrözik, hogy alig nevezhetnénk élő festőt, kit a történelmi elnevezés e részben méltóbban megilletne" (K.G.: Matejko Báthory-ja. In: Budapesti Szemle 1873. II. kötet 3. sz.). A Képzőművészeti Társulat 1883. évi beszámoló közgyűlésén tartott megnyitó beszédében Ipolyi Arnold a történelmi festészet feltámasztására tett erőfeszítéseinek igazolására is az ő példáját hozza fel, mint aki új történelmi iskolát alapított. Matejko 1879. évi budapesti szereplése ismét vihart kavart a híres Grünwaldi csata című nagyszabású festményének bemutatásával. A következő évben aztán kézenfekvőnek látszott a kisebb méretű, méltányosabb áron megszerezhető Várnai csata megvásárlása. A Vasárnapi Újság rövid hírben számolt be a tavaszi tárlat megnyitásáról: „A műcsarnok tavaszi kiállítása márczius 27-én nyílt meg, mintegy kétszáz festménnyel. ... A külföldi művek közt van néhány jelesb darab, de az egész kiállítás a közepesség színvonalánál marad. A legjobb név: Matejko, a híres lengyel festő, kitől egy kisebb kép a várnai csata öldöklését tünteti föl" (1 880. április 4.). A mozgalmas történelmi jeleneten I. Ulászló az egyesített magyar és lengyel seregek élén Murád szultán csapatai ellen veszi fel a küzdelmet, de mint tudjuk, a csatában elesik. A téma nyilvánvaló rokonszenvet keltett az itthoni közönség körében is. A kép megvásárlásának körülményeiről ugyancsak a Vasárnapi Újság számolt be: „Matejkónak a 'várnai