Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - SINKÓ Katalin: A művészi siker anatómiája 1840-1900

dicséretéül szolgáltak. A díjaknak ez az értelme nem egyszer leolvasható a díjként szolgáló érmekről is, melyeken ott láthatjuk Fama kürtöt fújó és Gloria koszorúzó alakját is. A művészet morális céljáról szóló tanítás nyomán, melyet elsősorban a retorikai és poétikai irodalom örökített tovább, a 17. században kialakult a moralizáló értelmű művészönarcképek sajátos típusa is. Hans Joachim Raupp egész sorát tárta fel az efféle önarcképeknek, melyeken a művész a vita contemplativa képviselőjeként jelent meg.

27 Mivel az erények taníthatók és tanulhatók, s mint objektív, valóságos dolgok összemérhetők, így a művészek versenghetnek is egymással abban, ki alkot tökéletesebb művet. A laikusok is képesek a művészek dolgait megítélni, hiszen a művészt és közönségét egyazon morális világkép kapcsolja össze egymással. Művészi versengésről ugyanis csak ott beszélhetünk, ahol összemérhető a vetélkedés tárgya, ahol létezik a versengők számára közös értékvilág. A MŰVÉSZI VERSENY Az udvari művész privilegizált helyzete nem zárta ki, hogy a familiáris festők és szobrászok részt vegyenek a művészek versengésében. Művészi versenynek tekinthetjük például azt a pályázatot, melyet a firenzei Battistero kapuzatára írtak ki, s melyet Ghiberti nyert el 1401-ben. A megbízásokért folyó vetélkedés efféle esetei mellett, ókori példák nyomán másféle művészi versenyek is meghonosodtak az udvaroknál. Leonello d'Esté szeme előtt a Pliniusnál leírt jelenet lebeghetett, mikor felkérte Jacopo Bellinit és Pisanellot saját portréjának megfestésére: Plinius szerint Nagy Sándor felszólította Timanthészt, Zeuxiszt és Apellészt, hogy egymással versengve fessék meg képmását.

28 Legendás festőverseny volt az is, mely Apellész és Parrhasziosz között zajlott, akik azon versengtek, melyikük tudja inkább a természetet felülmúlni. Míg Zeuxisz az általa festett szőlőfürtökkel a verebeket is megcsalta, hiszen azok rászálltak képére, Parrhasziosnak sikerült a képére ráfestett függönnyel magát Zeuxiszt is becsapnia, s így megnyerte a versenyt.

29 Ezek a legendák mintegy előképei voltak az udvari művészi versenyeknek. Martin Warnke szerint valószínűleg ezek vezettek az akadémiákon a felvételi művek nyilvános kiállításának szokásához a 17. századtól kezdve, illetve a díjak kiírásához. Maguk akadémiák ugyanis udvari, királyi vagy császári támogatással jöttek létre, szokásrendszerük is szorosan kapcsolódott az udvari kultúrához.

30 A 17. és 18. századi művészek versengése a megrendelésekért vagy az akadémiai címek elnyeréséért végül új típusú művészeti intézmények kialakulásához vezetett.

31 A kiállításnak, mint a művészek versenyét szolgáló institúciónak meghonosodásához ugyanis egyrészt a piacokon szokásos műkitételek, másrészt az akadémiai felvételért folyamodó művészek alkotásainak bemutatói szolgáltak. Itáliában bizonyos ünnepnapok alkalmából a festők is kitehettek eladó képeiket a piacokon, Velencében például a mennybemenetel napjának ünnepekor, Nápolyban pedig űrnapján.

32 Párizsban a Place du Dauphin-on rendezett vásárokon mutatkozhattak be a fiatalabb, kevésbé ismert festők.

33 Az akadémikusok ellenben távoltartották a piactól képeiket, az Akadémia ugyanis megtiltotta tagjainak az efféle műkitételt.

34 Hogy a közönség ez utóbbiak műveivel is találkozhasson, Colbert 1665-ben elrendelte, hogy az akadémiai mesterek két évenként tartsanak műveikből bemutatókat. XIV. Lajos uralmának ötven éve alatt azonban mindössze tíz ilyen kiállításra került sor. A Louvre Grand Galerie termeiben 1667-ben rendezett kiállítást szokták az első voltaképpeni Sa/onnak tekinteni. Rendszeres kiállítási életről azonban csak 1737-től kezdve beszélhetünk.

35 A kiállítások létrejöttével a művészi nyilvánosság új intézménye alakult ki. A kiállítások intézményülését Häuser Arnold a művészet szociológiájáról írt művében a piaci viszonyok uralomra kerülésével magyarázza.

36 Kétségtelennek tűnik, hogy a kiállítás a műpiac működését is fellendítette, s a kiállítási intézmények többsége valamiféle kapcsoltban állt a műkereskedelemmel, műkereskedőkkel. A kiállításokon elért árak is összefüggésben állhattak a művész presztízsével; a műveikkel magas piaci árakat elérő művészeket jórészt a közönség megbecsülése övezte. A műkereskedelem mechanizmusainak, a mecénások és műkereskedők szerepének megismerése az újabb vizsgálódások kedvelt terrénuma, melyen keresztül a kutatók feltárni remélik a társadalom és művész kapcsolódásának struktúráját. Peter Burke szkeptikus összefoglalását adta e kutatásoknak, mondván „a szemünk előtt foszlik szét mind a »tarsadalmi« mind a »művészeti« definíciója. - Amikor a piac és művészet, a piaci és művészi siker kapcsolatát kutatjuk, épp ezek különbségére kell rámutatnunk: az »anyagi alapok« és a »felépítmény« korántsem állnak összehangzó kapcsolatban egymással".

37 A piaci viszonyok, a szabad verseny, egy-egy művész esetében különös hangsúllyal eshet latba, mint azt például Antal Frigyes Hogarth-ról szóló tanulmányában bemutatta: Hogarth - önállósulása - 1721 után, újszerű piaci fogásokkal érte el műveinek publicitását, s a szabad verseny iránti meggyőződésből utasította el a Királyi Akadémia alapításának tervét is. Véleménye szerint ugyanis az ingyenes akadémiai oktatás hozzájárulna egy művészproletariátus létrejöttéhez, ez pedig leszorítaná az árakat. Hogarth inkább létrehozta saját „magán-akadémiáját", s művészi fejlődése - Antal interpretációja szerint - „a kereskedelmi siker határozottan felfelé ívelő, de hosszú és kanyargós útjaként fogható fel".

38 Egy-egy ilyen példától eltekintve azonban, különösen, ha a 19. századi művészeti élet értékrendjének változásait vesszük figyelembe, a piaci és művészi siker korántsem azonosítható. A kereskedelmi sikereket a művészet terén éppen a múlt századtól - azaz a piaci viszonyok általánossá válásának idejétől kezdve - egyre inkább lebecsülik, s napjainkra annak csak pejoratív, morálisan elítélő értelme maradt fenn.

39 A piacon létrejövő kereslet lehet ugyan fontos egy-egy művész egzisztenciája szempontjából, nem orientálhatja azonban a művészi alkotás folyamatát. A keresletet kielégítő művészetet éppen hogy a „nem művészet" kategóriájába soroljuk. A kiállítások intézményesülése nem a műpiacon tett hatása miatt tekinthető jelentős fejleménynek, hanem, mert vele a nyilvánosság újabb színtere épült ki. A művészek kiállításokhoz kötődő versengése, noha piaci versenyként is felfogható, számos vonásában mégsem értelmezhető pusztán gazdasági folyamatként; épp ellenkezőleg, sok mozzanata megkérdőjelezni látszik az ez utóbbi döntő fontosságáról vallott elképzeléseket.