Nagy Ildikó szerk.: ARANYÉRMEK, EZÜSTKOSZORÚK, Művészkultusz és műpártolás magyarországon a 19. században (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 1995/1)

TANULMÁNYOK / BEITRÄGE - TÓTH Ferenc: A külföldi művészet jelenléte és pártolása az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításain

reflektálásokat keltő cikkében a hazai műkereskedelem kialakulatlanságának gondját. A Képzőművészeti Társulat lehetőségei csekélyek, műkereskedelem gyakorlatilag még nincs (ennek serkentéseként, javaslata szerint, külföldieket kellene bevonni) - ilyen körülmények közt az állam „a magyar művészetnek aránylag legbőkezűbb mecénása ... de természetesen csak olyasmit vásárolhat, amik alkalmasak a múzeum meggyarapítására."

27 A nemzetközi kiállítások körül kiéleződő polémia fontosságát és társadalmi súlyát jelzi, hogy az ügy a kormány elé került. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter 1899-ben kelt leiratában a Képzőművészeti Társulatot arra kérte, hogy „szíveskedjék behatóan foglalkozni azokkal a módozatokkal, melyek a Cím nemzetközi tárlatai színvonalának emelésére lennének alkalmasok." A Társulat művészeti szakbizottságai válaszként memorandumot dolgoztak ki a művészeti viszonyokról a miniszter számára. A választmány azonban ezt nem fogadta el, feltehetően az alábbi - amúgy őszinte - kitételek miatt: „Eddig legnagyobbrészt olyan művek kerültek hozzánk a külföldről, melyek egyáltalában nem voltak tanulságosak sem művészeinkre, sem közönségünkre nézve, s amelyeknek a közízlés fejlesztése szempontjából - tisztelet a ritka kivételnek - inkább káros, mint üdvös hatását tapasztaltuk." A Társulat választmányának válasza 1 900. október 26-án leszögezte, hogy a következő tavaszi kiállítás feltétele: „amennyiben Nagyméltóságod hajlandó volna a kiállítást úgy anyagilag, mint erkölcsileg (a kiválóbb művészek számára esetleg kieszközlendő rendjelek és kitüntetések által is) támogatásban részesíteni és a diplomáciai út felhasználásával közreműködni abban, hogy a kiállítás számára a legkiválóbb művészek legkiválóbb alkotásait megszerezhessük. ... Kívánatosnak tartaná ezen kívül választmányunk azt is, ha Nagyméltóságod kimondani kegyes volna, hogy a Szépművészeti Múzeum gyarapítására szánt műveket a kormány kizárólag a Társulat nemzetközi kiállításain fogja beszerezni".

28 A levélváltás eredménye végül az lett, hogy Wlassics Gyula miniszter 1902-ben rendeletet adott ki további egy állami nagy aranyérem és három állami kis aranyérem alapítására külföldi művészek részére.

29 A Képzőművészeti Társulatnak a kultuszminiszterhez küldött válasza feltárja a nemzetközi kiállítások körül kialakult polémia gyökerét. A század utolsó éveitől ugyanis megszűnt a Képzőművészeti Társulat monopolisztikus helyzete. 1 894-ben megalakult a Nemzeti Szalon, amely indulásától kezdve modernebb szemléletet, továbbá a polgárosodás viszonyaihoz és értékrendjéhez jobban alkalmazkodó, rugalmasabb szervezeti felépítést követett. A Szalon sok esetben progresszívebb kiálltásairól az állam rendszeresen vásárolt. A Képzőművészeti Társulatot ez érzékenyen érintette, különösen amikor a Nemzeti Szalon vezetősége bejelentette, hogy 1901 tavaszán nemzetközi kiállítást kíván rendezni. A Képzőművészeti Társulat korábban mellőzte az impresszionizmust nemcsak a kiállításokról, hanem a társulati kiadványokban is. A Műcsarnok 1899. február 12-i számában jelent meg Sisleyről az első híradás: Egy impresszionista festő halála címmel. Malonyay Dezső, a lap „rendes levelezője" által küldött párizsi kiállításbeszámoló hangvétele is az impresszionizmus elutasításáról tanúskodik: „Claude Monet a művészi ftízis, a színek anemiáján kezdődő ultramodern piktornyavalya tanulságos kóresetét mutatja be tizennyolc képén. ... Semmi, de abszolúte semmi sincs a vásznán, ami föstményhez vagy pláne képhez hasonlítana. Egy üvegmedencébe öntött szappanos vizet állítsunk az ablakba, a medence oldalán megkapjuk Monet képét; kissé rázzuk meg a medencét, megkapjuk Monet másik képét; tovább rázva, megkapjuk többi képeit Monetnak és tanítványainak, kik között, sajnos, magyar is akad."

30 Az ízlés megváltozása mégis megragadható a Társulat közlönyében: az 1898-ban beinduló új társulati lap, a Műcsarnok már rendszeres híradásokat közöl a nemzetközi művészeti élet új fejleményeiről, beszámol a berlini, bécsi vagy müncheni szecesszió alakulásáról. Egyre többet találkozunk a lapban Lyka Károly nevével, de Rózsa Miklós és Vajda Ernő is több alkalommal közöltek olyan elemzéseket vagy kiállítás-beszámolókat az újabb művészeti jelenségek köréből, amelyek toleranciájukkal és tárgyilagosságukkal tűntek ki".

31 A századforduló tájára a korábbinál jóval árnyaltabb kép alakult ki a külföldi művészeti életről. Az állami pénzből történő műtárgyvásárlásokat tekintve már nem csak a Társulat éves nagy kiállításai biztosítottak válogatási lehetőséget. A Nemzeti Szalon említett 1901 -es nemzetközi kiállításáról, a Társulat kérését tekintet nélkül hagyva, egyszerre nyolc művet vásárolt meg az állam.

32 Gyakran közvetlenül a külföldi művészektől vagy kiállításokról történt a vásárlás. A Szépművészeti Múzeum megnyitásának (1906) közeledtével különösen megszaporodtak ezek a kezdeményezések, és ebben kiemelkedő szerepe volt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium képzőművészeti ügyosztály-főnökének, Koronghi Lippich Eleknek, valamint a titkárának, Majovszky Pálnak, a kiváló műgyűjtőnek. A kormány megbízásából Térey Gábor, az Országos Képtár igazgatója részt vett a berlini Seger-féle képtár árverésén 1899-ben, és megvásárolta Uhde: A hegyibeszéd és Leibi: Korsós ember című képét a Szépművészeti Múzeum számára.

33 Ugyanebben az évben olvashatjuk a Társulat lapjában, hogy „a Nemzeti Múzeumban december 1 7-ikén érkezett meg Favretto Jakab, a hírneves velencei mester Zsuzsanna és az öregek című festménye, amelyet Szalay Imre, a Nemzeti Múzeum igazgatójának megbízásából Szana Tamás 8500 líráért szerzett meg a múzeumnak".

34 A következő év még gazdagabb gyarapodást, és néhány valóban fontos mű megszerzését eredményezte a felépítendő múzeum számára. Maximilian Lenz Egy másik világ című festménye, „mely a múlt évi bécsi Szecesszió egyik szenzációja volt"

35 és Segantini négy színes rajza mellett „a kultuszminiszter Koronghi Lippich Elek művészeti tanácsosa ajánlatára a Szépművészeti Múzeum számára megvette Rodin szoborcsoportját, mely nimfákat ábrázol".

36 Rodin Fa/guière-portré\a és az Ébredő Ádám (Bronzkor) gipszöntvényeit a kormány rendelésére készítette a mester, a Tavaszt pedig a Nemzeti Múzeum igazgatója rendelte meg márványból.

37 1901-ben újabb művek kerülhettek állami segítséggel, közvetlenül külföldről Magyarországra. Segantini: Az élet angyala (akkori címén Madonna, a Vereinigung Bildender Künstler Österreichstől) és Böcklin: A kentaur a kovácsműhelyben című képeiről beszámoló cikk szerzője köszönettel említi Kammerer Ernő kormánybiztos és Térey Gábor, „a művészeti ügyek vezetői"-nek közreműködését, felvetve, hogy e művészektől korábbi kiállításokon olcsóbban lehetett volna még vásárolni: „Kit terhel a felelősség azért a nem kis mulasztásért, amely az államnak jelenleg csak tízezer koronákban kifejezhető áldozatokba kerül. Nem csalódunk, ha a feleletet abban a rendszernélküli rendszerben keressük, amely akkor dívott. Bürokratizmussal művészi politikát űzni nem lehet. Éles szem, a művészetekkel állandó kontaktusban levő s annak széles Európában