Szinyei Merse Anna: Szinyei Merse Pál (1845-1920) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai)

SZINYEI MERSE PAL (1845-1920) A fejlett festői kultúrával rendelkező nyugati nemzeteknél, ahol a társadalmi folyamatok is felgyorsultak, már a romantika korában megkezdődött a művészegyéniség felszabadulásának folyamata. A régi tradíciók kötelékeit fellazító új törekvések fokozatosan hadat üzentek minden olyan művészi és társadalmi konvenciónak, mely akadályozta az elfogultságtól mentes, szabad természetértelmezést. Ez a folyamat egybeesett a természettudományok, különösen az optika gyors fejlődésével. A franciáknak köszönhető leglátványosabb eredményeket a keletebbre fekvő országok művészei általában csak bizonyos áttétellel és fáziskéséssel ismerték meg. A közvetítő szerepet 1869-ben München vállalta a nagy nemzetközi kiállítás megrendezésével. A barbizoniak és Courbet példája a nyitottabb szemű középeurópai festők számára reveláció erejével hatott. Impresszionizmusról itt még nem volt szó, hiszen csak néhány korai, spanyolos Manet-kép volt jelen. Magyarok is megfordultak a nagy kiállításon, mely zömükre komoly hatást gyakorolt. Közülük azonban csak Szinyei Merse Pál érzékelte teljes fontosságában az eseményt, hiszen eddigi társtalan törekvéseinek beigazolódását élhette itt meg. A müncheni körből senki más nem vállalkozott a felvetett tájfestési és színproblémák következetes kimunkálására. így az övé lett az érdem, hogy francia kollégáival egy időben, de tőlük függetlenül, önállóan felfedezte és alkalmazta a levegő forma- és színalakító szerepét kutató plein-airt. Szinyei Merse Pál régi nemesi család sarjaként 1845. július 4-én született a felső-magyarországi Szinyeujfalun, mely most Szlovákiához tartozik. Iskoláit Eperjesen és Nagyváradon végezte. 1864 áprilisában került a müncheni Akadémiára, ahol A.Strähuber, H.Anschütz, 1866tól Wagner Sándor, végül 1867 októberétől 1869 októberéig K. Piloty növendéke volt. A fiatalember eleinte nehezen boldogult a száraz akadémiai képzés kötelező lépcsőfokaival. Mint korai csendéletei (I.kép) bizonyítják, már nagyváradi festőtanára, Mezey Lajos műtermében megtanulta az olajfesték kezelését, a naivan természetes, valósághű színekkel történő előadásmódot. Ezek után az antik szobrok gipszmásolatainak akadémikus lerajzolása érthetően kínlódás volt számára. Mikor romantikus képterveket készít a Pilotyhoz való felvételhez, akkor is hajlama ellenében dolgozik - bár az Öngyilkos Faust a tengerparton (1866) drámai ereje, vagy az Apáca és lovag (1967) meghitt, lírai szépsége eredeti elgondolásainak korai feltűnését jelzik. Vázlatai éppoly távol állnak a nazarénusok hideg merevségétől, vagy a romantika túlfűtött érzelmességétől, mint az akadémizmus kiszámított színpadiasságától. Általában kevés alakot szerepeltet képein, s ezek különféle történeti ruházatuk ellenére is - köznapibbak és cselekvéstelenebbek, emellett poétikusabban megfogalmazottak, mint kortársainál. Korai realista portréját 1866 nyarán festette Zsigmond öccséről (III.kép). Már itt feltűnik az a bensőségesen egyszerű, szinte eszköztelen felfogás és elmélyült lélekrajz, mely Szinyei Merse kevésbé közismert portréművészetének fő vonása lesz. 1867 őszén, Piloty osztályában készültek azok a gyöngéd természetpoézissel telített vázlatai, melyekben végre igazán örömét lelte. Az Ofélia irodalmi, a Faun (V.kép) mitológiai tárgyú. A reprezentatív történeti kompozíciók virágkorában Münchenben is letűnőben volt a mitológiai tárgykör, a közgyűjteményekben látható Böcklin-müvek révén azonban még többekre hatást gyakorolt. Valószínűleg Szinyei Merse is az ő nyomán indult el, hiszen ez a téma magától értetődően vezetett fő céljához, a természetábrázoláshoz. Amíg végigkínlódta a Faun-vázlatból kifejlesztett első nagy kompozíciójának a tanári irányítás folytán egyre konvencionálisabbá, akadémikusabbá válását, saját kedvtelésére meglepően üde, apró táj ki vágatokat festett (Vitorlás a Starnbergi tauon; Almatanulmány - VII.kép). Ezeket követte a Fürdőházikó fiúval (1868 - X.kép), mellyel a fiatal festőnövendék rátalált életműve legfőbb mondanivalójára: az ember és a természet harmonikus együttélését kifejező témavilágra és az ennek megfelelő természetesen egyszerű és mégis emelkedett előadásmódra. Bár rajzaiban tervezett már hasonlót, a kis kép első olyan festménye, melyen a történeti viseleteket mellőzve először ábrázol saját korából vett, „modern" figurát. Az emberi alak és táj környezetének összehangolása a borongós időjárás szórt fé-