Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)
BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - Arcképek/Portraits
A 19. századi Magyarországon és Ausztriában a festők többsége számára a portré műfaja nyújtott legbiztosabb megélhetést, mert erre volt a legnagyobb a kereslet. A kor művészeti írói nagyobb szabású művek - történeti képek, életképek - alkotására buzdították a művészeket, mert sokan úgy vélték, a portréfestés csak a megrendelő igényeinek kiszolgálását jelenti, és korlátozza a művész önállóságát. Számos remekmű bizonyítja, hogy ez nem feltétlenül volt így: a legkitűnőbb portrék nemcsak a külsődleges vonásokat és a társadalmi státuszt ábrázolják, hanem a modell karakterét is. A kiemelkedő arcképfestők ezért nagy megbecsülésnek örvendtek, mint például Friedrich von Amerling, Borsos József barátja és mestere. A fiatal Borsos arcképeit a bécsi kritikusok gyakran hasonlították Amerling munkáihoz, ami igen nagy elismerést jelentett. Borsos hamar keresett portréfestő lett; e műfajban maradt fenn a legtöbb ismert képe. Életművének ez a része követhető leginkább nyomon, ebből állítható össze a legegységesebb „történet", ezen vizsgálhatók meg legeredményesebben Borsos sajátos stílusának jegyei. Portréinak skálája széles: a miniatűrtől az életnagyságú, reprezentatív művekig terjed. Megfestésük módja a funkcióhoz, mérethez igazodva változott. Az életmű egyik legjelentősebb műtárgycsoportját a félalakos portrék alkotják. Szuggesztív arckifejezésű, lendületes tartású, erőteljes karakterű férfiak és szelídségükkel együtt is öntudatos hölgyek képeinek sora került ki Borsos műhelyéből. Az anyagok valószerű megfestésének módja nem példa nélkül való, de mindenképpen rá jellemzően egyéni. Kevés magyar biedermeier festő tudta ennyire élővé varázsolni a szemet: pár virtuóz ecsetvonással és olyan élénk színekkel, amelyek közelről merésznek tűnnek, kissé messzebbről pedig szinte„nedves"hatást keltenek. Borsos minden apró részletre nagy gonddal ügyelt, így a ruha és az ékszerek (nőknél láncok, karkötők, fülönfüggők, a férfiaknál a rendjelek, zsebórák, pecsét- és jegygyűrűk) mindig az egyes anyagoknak megfelelő, egyéni festésmóddal kerültek a vászonra. A selyem tompa csillanásai, a csipke sejtelmes finomsága, a szőrme puhasága, az igazgyöngy vagy az arany felfényei minden portréján gazdag teret adnak a szemlélődésnek. Gyakran festett egy-két tárgyból álló csendéletszerű elemet is a portrékra, amelyeket ezzel és a mozgalmas beállítással is az életkép műfaja felé közelített. A képek háttere általában semleges, az arc körül kissé világosabb, a szélekfelé sötétedő melegbarna. A helyszín többnyire zárt tér, de előfordul, hogy látszik - valószínűleg a megrendelő különleges kérésére - egy sematikus, de szép lírai tájrészlet is (ami megcáfolni látszik a Wurzbach-féle életrajzi lexikon ítéletét, miszerint Borsos nem tudott volna tájat festeni). Legkorábbi ismert portréja, egy 1839-ből származó miniatűr bizonytalan kezű ifjút mutat (kat. 1 ). Az 1840-es évek első felében még érződik a kísérletezés, ez látható azon a képmáson, amely Libanoni emírként ábrázolja Zichy Ödönt (1843, kat. 5), és amelynek orientalizmusára később már nem akad példa az ismert életműben; az 1844-es női képmáson (kat. 11 ) vagy Hegedűs Kristóf romantikus beállítású arcképén (kat. 7). Az évtized közepére azonban már kialakult Borsos sajátos stílusa. Ekkor festette legkiemelkedőbb férfi portréit, az állítólagos ír nemes, „Báró Gestel O'Henfels" képmásától kezdve Jósika Sámuel, az ismeretlen Nemzetőr, Zitterbarth Mátyás, gróf Andrássy Manó vagy gróf Pálffy János képmásáig (kat. 13, 23, 28, 35,38,46). Egyenletesen magas színvonalú képekezek. A festő kései korszakát a Kiss családról festett, újonnan előkerült három képe (kat. 57-59) szemlélteti legjobban. Megfigyelhető, hogy a különböző reprezentatív igényű feladatokra más-más festői módszert választott. Az 1860 után készült, hitelesnek bizonyult képei minőségükben lényegében nem térnek el az előzőektől, bár kissé vérszegényebbek. Borsos József ismert megrendelői egyrészt a magyar arisztokrácia köréből kerültek ki, másrészt a polgárok vagyonosabb
