Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)
BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - Sabine GRABNER: „Csodálatraméltó, szinte olyan, mint Amerling". Borsos József bécsi tanulóévei
36. FRIEDRICH VON AMERLING: Női mellkép, 37. JOSEF DANHAUSER: Regényolvasás, 1841 1830-as évek. SzM (kat. A1) Bayerische Staatsgemäldesammlungen, München © Bayer&Mitko - ARTOTHEK portréfestő szak, és az Amerlinggel való közvetlen kapcsolatra sem volt lehetőség, hiszen Amerling 1840 szeptemberétől nem tartózkodott Bécsben, és csak három évvel később, 1843. június 29-én tért vissza Itáliából. 17 Azok a festmények, amelyeket Borsos 1842 tavaszán, tehát másfél évvel bécsi letelepedése után az Akadémián kiállított, mégis felkeltették a kritikusok figyelmét: „Borsost a portréfestők közt figyelmen kívül hagyni igen nagy igazságtalanság volna." 18 Egy magyar nemes portréjáról így vélekedtek:„Rajz, elrendezés, kivitelezésben gondosság, kiemelkedő jellemrajz - mindezt nem lehet eléggé dicsérni, hiszen Borsos még nagyon fiatal művész. - Minden mellékes momentum, mint például az aranyozott hímzés vagy a bunda, természetes, valódi. - Már most sem számít jelentéktelennek, de ha így folytatja, Borsos hamarosan Bécs egyik legfontosabb portréfestője lesz." 19 Habár az Akadémián mellőzték a portréfestészet oktatását, a fiatal magyar festő mégis itt szerzett kellő tapasztalatokat rajzolásban, komponálásban, illetve az irodalmi és történeti témák képi átdolgozásában. Az oktatók egyike Josef Danhauser (1805-1845) volt. Danhauser a hagyományelvű tanárok között minden bizonnyal kiemelkedő személyiségnek számított, hiszen az akadémiai diákok, akik valami módon véleményt nyilvánítottak a tanmenetről, soha egyetlen rossz szóval sem illették őt. Egyébként maga Danhauser boldogtalan volt korrektori állásában. A megbízást azért fogadta el, hogy biztos jövedelemre tegyen szert, és megnősülhessen. Ezért azonban nagy árat fizetett, mert mindössze fél évvel 1838. májusi hivatalba lépése után már keserűen panaszkodott szakmai szabadságának korlátairól. Még a színhasználatot is előírások szabták meg; diákjaival eszerint kellett kikevernie az adott festményhez szükséges színárnyalatokat, melyek közül „egyet sem, de még kevésbé egy egész palettányit"sem tudott volna saját maga használni - amint azt egyik levelében írta. 20 De leginkább művészetfelfogásuk alapvető különbsége volt az, ami lehetetlenné tette a„stilisztákkal"- ahogy az akkoriban hangadó Joseph von Führich (1800-1876) és Leopold Kupelwieser (1796-1862) professzorokat nevezték - történő együttműködést. Danhauser számára elképzelhetetlen volt, hogy a polgári réteg életéből vett témáit összeegyeztesse az Akadémián uralkodó vallásos-történeti hangnemmel. 21 Ennek következtében hamarosan, 1842 januárjában kérvényezte elbocsátását. Borsos munkásságában Danhauser hatása tartósnak bizonyult, hiszen festményei - mint például A kis festő (1851, kat. 92,53. kép), az Anyai gond (1845, kat. 79), 22 Az elégedetlen festő (1852, kat. 97, 25. kép) vagy az Alamizsna (kat. 90) - elbeszélésmódjukban és kompozíciójukban is emlékeztetnek Danhauser azon képeire, melyeket az 1830-as évek vége felé festett. 23 (37. kép) Borsos A levél (1852, kat. 99, 38. kép) című képén a szalon modern berendezését, a bútorokat, függönyöket, vázákat vagy a szeretett férfi portréját akár Danhauser is alkothatta volna, de a melodramatikus téma is a mester zsánerképeire utal. Elképzelhető, hogy Borsos maga is levonta a tanulságot az Akadémián kialakult helyzetből, esetleg még tanulmányait is megszakította emiatt, hiszen éppen 1842-ben lett Waldmüller magántanítványa. 24 Feltételezhetjük, hogy Borsos a magánéletben tovább ápolta a viszonyt Danhauserrel, egészen a mester 1845 májusában bekövetkezett korai haláláig. Waldmüller is nagyra tartotta Danhausert, ami nem utolsósorban az Akadémián szerzett, közös rossz tapasztalatokkal függött össze. Mindketten felismerték a rendszer tévútjait, és megpróbáltak tenni ellenük, de e próbálkozásaikban mindketten kudarcot vallottak. Waldmüller 1829 óta a császári Akadémia festészeti gyűjteményének első számú múzeumőre volt, emellett számos