Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Borsos József festő és fotográfus (1821–1883) (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2009/4)

BORSOS JÓZSEF, A FESTŐ / JÓZSEF BORSOS THE PAINTER - BÉKEFI Eszter: Borsos József, a festő munkássága a tények tükrében

éppúgy, mint ötvöstárgyakkal.

98 Nagyon valószínű, hogy Keglevichhez apja pártfogásával jutott el, hiszen Borsos Márton a grófnak ajánlotta gyorsírásról szóló könyvét.

99 Abban biztosak lehetünk, hogy Borsos József a következő évben, 1843-ban már a később híressé vált festői kelléktárának teljes birtokában volt. Ennek ékes bizonyítéka a Libanoni emír (kat. 5). Talán nem lényegtelen adat, hogy Keglevich János felesége, Zichy Adél (1788-1839) az „emír", Zichy Edmund unokatestvére volt.

100 A biztosan Borsosnak tulajdonítható művek ebben az évben ugyanezt a nívót mutatják. Példa erre a Szőlőt vagy csókot (kat. 75), amelynek korabeli sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sokszorosított grafikai lap készült róla. Ismeretlenek azonban azok az életképek, amelyeket Bécsben állított ki: Jelenet egy bécsi hídon, Elhagyatva (kat. 76-77). 1844-ben festette meg - s állította ki a bécsi akadémián Andrássy Károly arcképét (kat. 6). A díszes öltözékű, a reprezentatív portrék pózába állított gróf ruháján feltűnik egy nagyméretű, antik medúzafejes kámea. Ritka darab ez a különleges, nagyméretű ékszer; épp a Keglevich-gyűjteményből ismerünk egy ilyet, amelyikről Géber Antal leírja, hogy az Andrássyak szerezték meg

101 - feltehetően azonos tehát a portrén látható kámeával. Egyébként Borsost többször is foglalkoztatták a szintén értékes műgyűjteménnyel bíró Andrássyak. Fennmaradt egy fotó arról a másolatról, amelyet Borsos festett Giambettino Cignaroli Coro halála című képéről (kat. 126).

102 E képet (és párdarabját, a Szókratész halálát) II. József vette meg a művésztől olasz útján, majd Kaunitz hercegnek ajándékozta.

103 1845-ben Andrássy Károly gróf ajándékaként kerültek a Magyar Nemzeti Múzeumba, s később a Szépművészeti Múzeumba.

104 Feltehetően a család számára másoltatták le a festményeket a hazai művésszel még az előtt, hogy a múzeumnak adományozták volna a képeket. Andrássy Manó arcképét Borsos jóval később, 1853-ban festette meg (rajta ugyanazzal a Keglevich-féle kámeával, kat. 38). Borsos nemcsak az arisztokraták kegyét kereste. Jól látható, hogy egy másik stratégiát is alkalmazott: ügyes üzleti érzékkel a hírességek megfestésével vonta magára a figyelmet. A már említett orvos képe után, 1844-ben Filtsch Károly szászsebesi születésű - európai turnékon is hatalmas sikereket arató - gyermek zongoravirtuóz arcképével keltett figyelmet (kat. 9). Borsos 1845-ben kiállított tanulmányfőjének (kat. 12) modellje is ismert ember lehetett, legalábbis abból ítélve, hogy Henszlmann Imre a következőket írta a műről:„mindenki előtt, ki az eredetit ösmeri, igen eltalált arcképnek fog tetszeni".

105 A hathatós támogatóknak, a jó sajtónak és az ügyes reklámfogásoknak hála az 1840-es évek második felére megindult Borsos József karrirje. Számos festménye maradt fenn ebből az időből; ezekből és a csak említésből ismert képekből egy aktív, sikeres festő alakja rajzolódik ki előttünk. írásos források hiányában Borsos József politikai nézeteit nemigen tudjuk rekonstruálni. A kutatók megpróbáltak az 1848-1849-ben szignált műveiből következtetéseket levonni, de ez az út sem vezetett biztos eredményre. Az Ablakban kö< 12. BORSOS JÓZSEF: Esterházy Pál Antal portréja, 1852 MNM (kat. 36) nyöklő nd

106 (10. kép) piros-fehér-zöld ruháját a művész egyéni, nemzeti-forradalmi érzéseivel magyarázni kissé erőltetettnek tűnik, hiszen ez a színösszeállítás eddigre bevett volt az életképfestészetben (Id. pl. Barabás Miklós Galambpostáját, 34. kép), és egyébként sem lehetünk biztosak benne, hogy az 1848-as szignó március 15-e utáni készülésre utal. Bizonyosabbnak tűnik a szimbolikus jelentése Borsos egyik legközismertebb festményének, a A/emzefőrnek (kat. 28, 11. kép) - amely azonban, lévén portré, valószínűleg megrendelésre készült, nem pedig saját ihletre... A Bécsben élő, de minden évben hazalátogató festőt bizonyára nem hagyták érintetlenül a hazai események. Ezek a képek a 20. században különösen alkalmasak voltak arra, hogy a magyar festészet nemzeti identitását bizonygassák velük. Mind Lázár Béla és Kopp Jenő, mind Molnár Zsuzsa tanulmányaiban hangsúlyos szó esik Borsos 1848-ról alkotott véleményéről; az 1850-es évek elején festett képeinek gyakran tulajdonítottak - szerintünk nem eléggé megalapozottan - olyan szimbolikus jelentést, hogy e képek burkoltan a szabadságharc bukására utalnak (pl. Az özvegy vagy a Csata után, kat. 101,104).

107 Borsos politikai érzéseinek rekonstruálásában segítségünkre van egy igen jelentős grafikai műve is: Pettenkofennel közösen készített és eredetileg Batthyány Lajosnak ajánlott litográfiája az 1848-as országgyűlés megnyitásáról (kat. 27). A forradalomban is jelenlévő, de elsősorban korábban, a reformkorban kiteljesedő konzervatívok irányának politikai demonstrációja ez a kép. Feltehetően abban a politikai pillanatban készült, amikor 1848 nyarán még volt remény az udvar és magyar kormány viszonyának békés rendezésére. Egyébként Borsos apjának újságja, a BudapestiHiradó volt az egyetlen konzervatív lap, amely folyamatosan megjelent a forradalom és szabadságharc alatt. Ebben a Dessewffy Aurél és Emil grófok nevével fémjelzett reformkori irányvonal kapott hangot; az, ami - szinte elsőként Európában - 1846-ban életre hívta a konzervatív pártot. Ők a forradalom előestéjén a„fontolva haladók" legbefolyásosabb csoportját szólaltatták meg, akik részleges reformokat javasoltak a fennálló politikai viszonyok megtartása mellett. Ezen eszmék elsősorban az aulikus, azaz trón- és udvarhű mágnások között találtak visszhangra; ezekben a körökben találta meg Bécsben élő festőnk is a megrendelőit. 1850-1861: ÚJ PÁRTFOGÓK Az 50-es években ez a politika Bécsben ugyanúgy jelen volt, mint a forradalom előtt. Míg Barabást itthon a „nemesi ellenállók" foglalkoztatták, addig Borsosnak Bécsben olyan udvarhoz hű vásárlói akadtak, akik utat nyithattak előtte a legfelsőbb körökbe. Példa erre még korábbról, 1845-ből Metternich helyettesének, Franz Xaver von Ottenfels-Gschwindnek képmása (kat. 14). A csúcspontot az a nagy csendélet jelentette, amelyet a császári gyűjtemény számára vásároltak meg (kat. 118). A képnek igen nagy sikere volt; az 1855-ös párizsi világkiállításra is kivitték, ahol így egyedüliként képviselte a magyar festőket; persze az osztrák szekcióban, mint Bécsben élő mester.

108 Az út a császárig feltehetően Borsos egy korábbi ismeretségére vezethető vissza, amely Esterházy Pál Antal herceghez