Veszprémi Nóra - Szücs György szerk.: Belső utak képei – Art Brut Ausztriában és Magyarországon, Válogatás osztrák műhelyekből, valamint a budapesti Pszichiátriai Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből (A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2008/5)

Roger Cardinal: Mi is az az outsider art?

engedi lankadni a koncentrációra tett erőfeszítéseinket. Az, ahogyan egy ilyen műhöz közeledünk, meghatározza azt, amit tőle kapunk. Gyakran éppen egy kép alapvető titka tűnik szemünkben lényegi, elevenbe vágó üzeneteként, amely éppen azért érint meg minket, mert érzékenységünket teljességgel átadtuk a nézésnek, és így el tudunk indulni a jelentés felé vezető úton. Ha képesek vagyunk rettegés nélkül elmerülni a titokban, megtettük az első, legfontosabb lépést a éleslátás felé. Mihelyt úgy érezzük, ráhangolódtunk a másik személy megnyilvánulásai mögött megbúvó mélyebb szándékra, azt vesszük észre, hogy párbeszédbe kapcsolódtunk be, amelyben tulajdon legbensőbb lényünk nyer világosabb alakot és meghatározást. Kellő idő és összpontosítás után ráébredünk, hogy egy idegen ember alkotásának az értékelése gyorsítja rejtett valónk megvilágítását. Jegyzetek " Eredeti közlés: What Exactly Is Outsider Art? In: Kunst von Innen. Art Brut in Austria. Hrsg.: Angelica Bäumer. Wien, 2007.16-25. Fordította: Pásztor Péter 1 Minthogy Dubuffet Párizsban borkereskedőként kereste a kenyerét, pontosan tisztában volt a „brut" szó jelentésével: pezsgő esetén ugyanis „hamisítatlan"-t, „tisztá"-t, „adalékoktól vagy kiegészítőktől mentes"-t tesz, és nyilván külön tetszett neki, hogy így a pezsgés és a vigasság, mulatozás is ott van benne asszociált jelentésként. Az angol „outsider art" (kívülálló művészet) kifejezés nem annyira a művész társadalmi vagy lélektani peremre szorultságára, hanem inkább a szervezett kultúra művészetétől való távolságára utal. 2 Ez a kérlelhetetlenül„szakadár"gyűjtemény ma paradox módon egy bevett közgyűjtemény anyagát képezi a svájci Lausanne-ban. 3 Az „autodidakta művész" ma már bevett neve azoknak a képzettség nélküli alkotóknak, akik művészeti tanfolyamok, iskolák és akadémiai intézmények, illetve nyilvános képtárak keretein kívül tevékenykednek. A valóságban viszont számos formálisan képzett művész az önbizalom bizonyos fokára lépve „autodidaktává" lép elő, miközben megannyi kulturálisan elfogadott művész eleve semmilyen előképzettségben nem részesült. A partszélre vetettség sajátos esetét képezi Paul Gauguin és Vincent van Gogh: egyik sem kapott semmilyen képzettséget vagy intézményi kulturális támogatást, és mindkettő a maga teljesen újszerű művészi látomását váltotta valóra. Joggal mondhatjuk róluk, hogy életükben kívülállók maradtak, de fontos kiemelnünk, hogy mindketten törekedtek a nyilvános elismerésre, és adott időszakban mindketten alkalmazkodtak is koruk uralkodó stílusához (nevezetesen az impresszionizmushoz). 4 1964-ben Dubuffet L'Art Brut címmel megindította a gyűjteményt bemutató illusztrált vezetők sorozatát, amelyben számos monografikus tanulmányt ő maga írt. 5 Meg kell jegyeznünk, hogy Dubuffet ismérvei buzgó védelmében néha elhamarkodottan rekesztett ki alkotókat. Példának okául Louis Soutter izgalmas pszichotikus munkájától visszavonta korábbi elismerését az alkotó előzetes zenei képzettsége és müveit háttere miatt. Ugyanígy megvonta támogatását a vidéki autodidaktától, Gaston Chaissactól, akinek párizsi értelmiségiekkel való kvaterkázását méltatlannak ítélte. Ma mindkettő elismert outsider művész. 6 André Breton és Jean Dubuffet 1948-as nagy vitája részben abból fakadt, hogy az előbbi azonosította az art brutöt a pszichotikus művészettel (l'art des fous). Ennek ellenére ebben az időben Breton lelkes tanulmányt írt Joseph Crépin médiumszerű művészről, és élénken érdeklődött a „nyers" művészettel határos, peremre szorult művészetek (például a naiv és a népművészet) iránt. 7 Úgymint az osztrák guggingi Art Brut Center; a Rio de Janeiro-i Museu de Imagens do Inconsciente, a firenzei LaTinaia; az angol beckenhami Bethlem Royal Hospital Archives and Museum, illetve Münsterben a német Kunsthaus Kannen. 8 Lásd például: Leo Navratil: Schizophrenie und Kunst (München, 1965) és Helmut Rennert: Die Merkmale schizophrener Bildnerei (Jena, 1962). 9 Ámbár lehet amellett érvelni, hogy így stilárisan egy irányban haladnak, hajlamosak lévén szigorú szimmetrikus mintákat és bonyolult növényi textúrákat képezni. Ld. a következő írásomat: The Art of Enhancement. European Mediumistic Art in the Outsider Domain. Raw Vision, 1989-1990. 2. sz. 22-31. 10 Minden ország különbözőképpen nevezi meg e sajátos területet, melynek megítélését olyannyira károsítja a közfelfogás és az előítélet. Tiszta ban vagyok vele, hogy akármilyen jóindulatú és szépítő kifejezéssel élünk is, mindig kockáztatjuk a szóban forgó személy elkülönítését vagy megbélyegzését. 11 Lásd például Max Kläger: Die Vielfalt der Bilder. Kunstwerke entwicklungsbehinderter Menschen (Stuttgart, 1993) és Werner Pöschel: Mitteilungen. Bilder und Zeichen aus Bethel (Bethel-Bielefeld, 1991). 12 A brüsszeli Art en Marge alapítvány már jó ideje úttörő szerepet visz a szellemi fogyatékkal élők alkotásait gyűjtő és kiállító programjával. Liége-ben 1998-ban alapították meg a Musée de l'Art différenciét kifejezetten a fogyatékosok alkotásainak gyűjtésére. Münchenben az Augustinum Alapítvány gondozza a szellemi fogyatékos művészek számára évente megrendezett EUWARD-verseny anyagait. 13 A művészeti terápia rengeteget fejlődött az utóbbi évtizedekben: kezdetben csupán kiegészítette a hagyományos kezelési módszereket, de ma már önálló és gyakran nagyon hatékony terápiás eljárás, mindazonáltal egyáltalán nem biztos, hogy táptalaja lehet az outsider artnak. Altalánosságban fogalmazva a művészeti terápia a beteg és a gyógyító közötti felderítő párbeszédet föltételez, amelyben az előbbi képalkotása a beszélgetés és a lélektani elemzés kiindulópontját képezi. Durván szólva a művészeti terápia végső célja nem műalkotások létrehozásában, hanem a beteg lelkiállapotának a megváltoztatásában, a normalitás irányába való elmozdításában van. Ebből a szemszögből mondhatnánk úgy is, hogy a beteg különc hajlamainak fokozatos felszámolására törekszik. Ráadásul a terápiás eljárás nem különösebben foglalkozik a műalkotás esztétikumával, azt fölöslegesnek tartja, miután a tartalom megvitatása megtörtént. Az a tény, hogy a művészeti terápiás műhelyek nagy mennyiségű rajzot, festményt és egyéb műtárgyat állítanak elő, még nem jelenti azt, hogy mindazokat művészeti alkotásoknak, nem pedig tényfeltáró dokumentumoknak kell tekintenünk. Ezzel együtt tisztában vagyok azzal, hogy vannak jeles kivételek, és hogy van számos olyan terapeuta, aki az esztétikai és a tudományos szempontokat egyaránt érvényesítve vizsgálja az érintett alkotásokat. Mindenesetre fontos határozott különbséget tennünk a művészeti terápiás foglalkozások keretében felügyelet alatt, gyakran viszonylagos sietséggel készült művek, illetve az outsider art kéretlenül, gyakran hosszú és fáradságos munkával előállított alkotásai között.